Andris webszelete

Jamaderai zarándokút

Fri, 28 Nov 2025 18:10:39 +0000

Először is, hírek

Nincs sok, ezért nem írok nagyon. Továbbra is teljes munkaidőben tanulok a felvételi vizsgára. Igen. Több mint fél éve itt élek, és még mindig nem vagyok ténylegesen benn ezen a nyomorult egyetemen. Egyelőre sokkal inkább a lakás fejlesztésébe igyekszem a pénzt és energiát fektetni, nem szoktam túl messzi menni Szendaitól. Lesz majd időm és fog is kelleni bőven mászkálni, ha már ténylegesen kutatni kezdek.

Egy kivételt azért tettem két cimborámmal viszont nemrég, nem kis részben mivel egyikük volt kedves elfuvarozni minket a kiszemelt helyre. Autóval nagyjából másfél órás útnyira, a nyugat felé szomszédos Jamagata prefektúrában Jamaderát vettük célba.

Jamamivan?

A jama szócska azt jelenti, hogy hegy. Jamagata prefektúra (≈megye) a nyugati parttól a belföldi hegyekig húzódik. Említettem már, hogy a nekem otthont adó Mijagi nem épp egy túristacentrum, de Jamagata még annál is nagyságrendekkel kevésbé az. Van néhány elég random dolog, amiről híres a hely. Nagyon finom például az ottani cseresznye. Volt már szerencsém hozzá, amikor egyik titkárunk a laborban hozott ajándékba. Elvileg jó a Jamagatai marha is, de azt még nem tudtam megkóstolni, de a Szendai-inál egész biztos jobb. Esküszöm, még egy annyira középszerű húsra nem vagyok hajlandó elhinni hogy annyira büszke lehet valaki, mint itt a helyi éttermek. Fhuu, mi volt még…? Ja igen! Nagyon szeretik a sógit, ami lényegében a sakkjáték japán unokatestvére. Aki esetleg látta a Hunter x Hunter-t, ez az a játék amivel Komugi és Meruem 20 részen át verték el az időt Észak-Koreában. Aki meg nem látta, annak javaslom e hiba mihamarabbi rektifikálását.

Nara-szan, aki elfuvarozott minket, elmagyarázta a szabályokat. Megvannak a sakk alapötletei: Két játékos tükrözött alapfelállású térféllel, változatos mozdulatokra képes bábukkal, amikkel sarokba kell szorítani a királyt. De természetesen japán mivoltán fel van tekerve 11-re az állatság. Sokkal hatékonyabban mozognak előre a bábuk mint hátra, mert a harcos útja nem hagy teret a gyávaságnak, vagy mi. De a leglenyűgözőbb dolog a komplett lealázásra való kapacitása ennek a játéknak. Leütöttél egy ellenséges bábut? Gratula, bevetheted a saját oldaladon. Nyitva hagyott egy rést az ellenfeled a csatatéren? A bástyád ugyan csak kettőt tud lépni, de ha épp pozícióban van, akkor elő tudod léptetni sárkánykirállyá. Sárkány. Királlyá. Igen, ezt a játékot ha akarnák, se tudnák letagadni a japánok.

Jamadera

Na, akkor a jama mostmár tudjuk, micsoda. A második fele a hely nevének a tera, azaz szentély szó tőhangváltott alakja. Ez egy 3-400 méter magasra vivő rövid túraút, megrakodva buddhista és sintó szobrokkal, sírokkal, emlékhelyekkel, és a tetején egy gyönyörű kilátást nyújtó szentélycsoportosulással. Volt szerencsénk egy kifejezetten kellemes, 17 fokos novemberi napot elkapni, úgyhogy az őszi színeket volt lehetőségünk napsütéses időben megcsodálni. Innen hagyom, hogy a képek beszéljenek magukért.

Miután kibámészkodtuk magunkat, megindultunk vissza a kocsihoz. Igencsak megéheztünk, úgyhogy be is iktattunk egy kajolást. De a lefelé félúton egy tisztáson volt néhány stand harapnivalókkal, és az egyikükből szivárgó illatnak nem tudtunk ellenállni. Egy tama-konnjaku nevű csoda volt ez. Maga a konnjaku egy speckó fajta krumpliból készült, amolyan szolid de ruganyos, ízetlen étel. A textúrája kábé félúton van a zselatin és a 100 forintos gumilabda között. Sokféleképp használják, ennél a standnál például golyókba formálva nyársra tűzve főzték át egy szójaszószos mártásban, és hajszálvékonyan megkenték japán mustárral. Utóbbival itt találkoztam először, és hát az igen durva élmény volt. Úgy mint az, még semmi nem vágott fül-orr-gégén, brutális egy cucc.

Szobatésztítás Tendóban

A tényleges ebédet a közeli Tendó városban egy Icsian nevű helyen ejtettük meg. Nem, a város nevének nincs köze a Nintendo-hoz. Arról majd később. Ez a hely híres a szobáról, ami egy relatíve vékonyra nyújtott, hajdinalisztből készült tészta. Legalább is elviekben, mert igazából maga a szoba kifejezés eredetileg úgy amblokk a tésztát jelentette, de manapság a hajdinatésztára hivatkoznak vele, kivéve néhány olyan kaját, mint például az aburaszoba, aminek a nevében benne maradt, de amúgy sima búzaliszt-tésztából van… Komplikált a dolog, na. Élő, evolváló dolog ez a nyelv. De a lényeg, hogy mi most tényleg egy nagyon hagyományos hajdinás helyre mentünk.

Ez, amit konkrétan itt ettünk egy itaszoba, vagyis deszka-szoba volt. Egy két emeletes deszkadobozban kaptuk meg, egész dicsőséges adag. Kaptunk mellé tempurában kirántott zöldségeket, csirkemellet, garnélát, ami csak jó. Lehetett mindezt mártogatni vagy a húslevesbe, vagy a mellékelt cuju nevű szószba. Ez a cuju egy eléggé intenzív umami ízvilágú hal alapleves-szójaszószos-szakés lötyi, és én még kevertem bele egy kis vaszabit is. Megkaptuk ezen felül még a tészta főzőlevét. Ezzel fel lehet a cujut hígítani, úgy pedig már finoman fel lehet hörpinteni. Kacifántos egy kaja, mi?

Kis nap végi wellness

Végül pedig, a több órás gyaloglás jutalmául elugrottunk egy közeli lábfürdőbe. Ezek, mint kiderült, hévíztelepülések közelében mindenfelé előfordulnak, és teljesen ingyen be lehet ülni. Hagyományosan a zarándokoknak voltak kialakítva, hogy a hegyi utakon a hosszadalmas fapapucsban mászkálás során meg tudjanak kicsit pihenni. Szóval egészen apropó volt ezzel zárnunk a túrát.

A hazaúton beugrottunk egy kertészeti központba, amit az odaúton kiszemeltem. Kis mellékprojektként épp gyűjtöm a kedvenc fűszernövényeimet, és itt volt mákom egy nagyon szép zsályapalántát bezsebelni. Meg hát, ha már épp autóval voltunk, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és bedobtam… Hát, izé… Négy dísznövényt. Egyelőre még tanulgatom az igényeiket, de egyelőre úgy tűnik, nem érzik itt rosszul magukat… 😊

Köszi az aggodalmat, minden rendben!

Wed, 30 Jul 2025 15:44:42 +0000

Helyzetjelentés

Minden oké velem, nem kell aggódni! 😊 Teljesen nyugodt volt a nap, semmi katasztrófa, semmi pánik. Magát a földrengést egyáltalán nem is lehetett itt érezni. Egész konkrétan éppen egy szervezett túrán voltam dél-Mijagiban. Mentem szép helyekre, ismerkedtem, jöttem, láttam, győztem. Cserébe egész nap csipogott a városban mindenkinek a telefonja, hogy tipli a tengerparttól elfele de baromi gyorsan. Na, hát lévén hogy mi egész nap fenn voltunk a hegyekben, abszolút nem érintett a dolog. De amúgy is, a városrész ahol az Aoba kerületben lakom, 14 kilométerre van a parttól, és 70 méterrel a tengerszint felett. Így közvetlenül amúgysem hat rám bármiféle cunami. A közvetett hatásokról írok röviden lentebb.

Aki esetleg lemaradt

Ma Japán idő szerint délelőtt fél 10 felé történt egy bitangnagy földrengés a Kamcsatka-félszigeten. Egész konkrétan egy 8.8-as magnitúdójú rengés volt a Richter-skála szerint. Referenciaképp, ez világszinten a legnagyobb földrengés azóta a 9.1-es óta ami 2011-ben letarolta a Tóhoku-régiót. Szóval papíron ez egy jogosan aggasztó szituáció.

A Richter-skála problémái és a Sindo-rendszer

Japánban nem a Richter-skála az elsődleges mércéje a rengéseknek. Amit a Richter-skála kategorizál, az egy rengésnek az összenergiája. Azt viszont nem veszi számba, hogy az az energia hol szabadult fel. Nem veszi figyelembe az epicentrum mélységét, a parttól való távolságot, így nem túl informatív arról, hogy az adott településen mire lehet számítani. Mindenhol ugyanaz az érték.

Éppen ezért itt az úgynevezett Sindo-skálát használják. Ez 7 szintet különböztet meg, és település-szinten kerül megállapításra. Azt adja meg, hogy te magad ahogy állsz az adott településen, mit fogsz tapasztalni. Jövőbeli referencia kedvéért kábé ilyesmit képzeljetek el:

1: Műszerrel mérhető, amúgy nem feltűnő
2: Beltéren feltűnhet, de abszolút ignorálható
3: Feltűnő eléggé, hogy sétálva is érezheti az ember
4: Ezt már nehéz ignorálni, mindenkit felébreszt, polcról leeshetnek a tárgyak
Gyenge 5: Ami rögzítetlen az jó eséllyel leesik, itt kezd egy-egy ablak betörni, el kell kezdeni kapaszkodni
Erős 5: Rögzítetlen nehéz tárgyak leesnek, itt kell elkezdeni bebújni biztonságba
Gyenge 6: Nehéz állva maradni, kezdenek a falak beomlani, még egy ajtót kinyitni is kihívás
Erős 6: Kúszni talán még tudsz, repülnek a bútorok, és jó eséllyel te magad is
7: Itt van az, hogy minden gyakorlati szempontból csak egy tehetetlen, hatás alatt álló testté válsz. Ha van elég lélekjelenléted imádkozni, akkor annak nekieshetsz, de nem fogsz választ hallani a zuhanó törmelék, beomló falak, betörő ablakok és teher alatt magukat megadó talaj zajától

Na, most hogy jó alaposan megijesztettelek titeket, örömmel jelentem, hogy a mai esemény Szendaiban Sindo 1-es volt. Amióta itt vagyok, 2-esnél nagyobb nem is volt, és én még azt se éreztem.

Cunamik

Nagyobb, tengeri epicentrumú földrengések okoznak szökőár-hullámokat, azaz cunamit. Ezek a megszokott maximum kb. 20 centiméteres magasságot jelentősen meghaladják. A mai rengés eredményeképp 5 méteres cunamik voltak Kamcsatkán, de Japánban a másfél métert nem haladta meg a mérések szerint. A Szendai-i kikötőben végül 90 centis hullám volt a csúcs. Ezekkel ugyan a védművek még kényelmesen elbánnak, de a rengeteg halászhajót és kompot erősen veszélyeztetné már egy ekkora dög is. És egészen addig amíg huzamosabb ideig le nem csillapodik a dolog, bármikor érkezhet egy váratlan óriáshullám. Így akár tetszik, akár nem, sok százezer embernek kell ilyenkor a part mellől evakuálnia.

Vészjelzés esetén

Ma amikor a cunamijelzés érkezett, épp buszon voltam, és egyszerre mindenkinek a telefonja elkezdett csilingelni. Közösségen belül gyakorlatilag lehetetlen, hogy ne tűnjön fel. Magának az egyetemnek is van rendszere katasztrófák esetén, ami addíg zaklat az egyetemi email-címeden, amíg meg nem erősíted hogy épségben vagy. Ez ma nem lépett életve, mivel a mai cunamira órás nagyságrendű előrejelzést kaptunk a több ezer kilométeres epicentrumtól való távolság miatt. De amúgy csak intézményileg eléggé biztosítva vagyunk mi egyetemisták.

Magáról a rengésről legfeljebb néhány másodperccel előre kapsz értesítést. Nyilván minél közelebb vagy az epicentrumhoz, annál gyorsabban ér el hozzád. Ha eléred, fel kell kapnod a védősisakod (van a kollégiumban és a laborban is), és bebújnod biztonságos helyre, hogy esetleges tetőbeomlás ne nyomjon agyon. A cunamik minimálisan kegyelmesebbek. Minimum néhány percig eltart nekik, mire partot ütnek. Jellegzetesen az érintett partokon vannak kijelölt menekülőzónák, és azokat kell célba venni. Ilyenkor egy rossz döntés, legyen az helyben maradás, vagy megindulás a belföld felé alacsony fekvésű terepen, az ember életébe kerülhet. Mivel eleve a belföldön élek, engem a cunami nem aggaszt túlzottan. Viszont vannak egyéb másodlagos és harmadlagos hatások, amik kevéssé kapnak figyelmet, de épp olyan veszélyesek. Ilyenek a földcsuszamlások, a cunami okozta árvizek, és víz-, gáz- és villanyhálózatokat ért károk okozta kimaradások. Ezek szerencsére sokkal megjósolhatóbbak korábbi események és földmérési tanulmányok alapján, így a város veszélytérképének ismeretében kevésbé halálosak. Feltéve hogy nem pánikol az ember.

Az új lakás, amit augusztus végétől bérlek, szerencsére egy komplettan biztonságos övezetben van az előbbiektől amúgy is, és propángázos a vízfűtés. Ergo még ha a gáz- és villanyhálózat ki is esne a pixisből (nem fog), akkor is történelmileg a propánutánpótlás gyorsan visszaáll. Szóval nyugodtan fogok továbbra is aludni, és nektek is ezt javaslom.

Cicagolás Tasirodzsimán

Mon, 14 Jul 2025 07:05:12 +0000

Hol? Miért? He?

Tasirodzsimán. Ha épp nincs kedvetek Wikipédiát bújni (nem tudok ezzel azonosulni), akkor röviden annyi a lényeg, hogy vannak Japánban hellyel-közzel szigetek, amik tele vannak macskákkal. Na, hozzám a legközelebbi ilyen az ez a bizonyos Tasirodzsima. Amikor pedig azt mondom közel, az azt jelenti, 3 óra út. És nem éppen gyakori járatokon, mint ahogy azt volt szerencsém megtapasztalni.

Aki esetleg nem tudná, otthon van két nagyon tündéri macskánk. A fekete, Sir Mauck, rendszeresen felmászott mellém az ablakpárkányra, vagy időközzel a billentyűzetem elé miközben dolgoztam a gépen. A fehérünk, Havas, pedig ilyenkor rendszeresen követte őt, egyenesen az ölembe. Hát, most perpillanat több időt töltök egy átlag nap a gép előtt mint valaha, de a laborunknak sajnos nincs cicája. Lehet jobb is, mert rendszeresen grilleznek húst srácok. A robotika laborban. Igen, van pár furcsaság itt, amit még nekem is fel kell valahogy dolgoznom. De egy macska egész biztos nem lenne kompatibilis a dologgal.

Mindenesetre már nagyon szükségem volt egy kis cica-energia újratöltésre. Vannak ugyan a városban macskás kávézók, de elég sok negatívat olvastam az utóbbi időben arról, hogyan bánnak az ilyen helyek az állatokkal. Szóval úgy döntöttem inkább nem élek az ilyesmivel, főleg ha már van relatíve közel egy eleve macskaturizmusra kialakított hely. Különben is, kaptam egy kihívást unokatesóimtól, hogy utazzak egyet. Szóval semmi kifogásom nem volt.

Kellemetlen korán kelés

Itt Japánban a tömegközlekedés erősen kétélű kard. Látványosan sok pénzt fektetnek a minőségbe és a fedettségbe, cserébe viszont magyar viszonylatban ritkán mennek a járatok. Legalábbis itt vidéken. Ennek a kiruccanásnak a szűk keresztmetszete az Adzsisima komp volt, ami az Isinomaki-i kikötőt köti össze a közeli szigetekkel. Na, ez a komp potom napi három alkalommal indul mindkét irányba. Ezek közül az első 9:30-kor, az azt követő pedig 12:30-kor indul Isinomakiból, visszafele a legkésőbbi pedig 15:12-kor indul a szigetről vissza Isinomakiba. Az eredeti tervem az volt, hogy a 9:30-as járatot érem el. Ergo hajnal 6-kor el kellett otthonról indulnom. Na, ezt valami csodával határos módom még össze is hoztam, és pöccre épp időben ott voltam az állomáson.

Itt történt a nap első közlekedés-malőrje, ugyanis nagy sietségemben sikerült az ellenkező irányba menő vonatra felpattannom. Mert persze, hogy mindkettő épp benn volt a vágányon. Elindultunk dél felé, és ezzel romba is dőltek a szépen kitalált terveim. Érted, amióta itt vagyok először felkelek hajnalban, erre még annak se volt értelme.

Mivel a következő komp 12:30-kor ment volna, és az út a oda egy óra, tudtam volna ténylegesen a macskaszigeten másfél órát tölteni. Na hát annyi idő az pont nem elég még azt a pici szigetet se bejárni, főleg hogy ott terveztem ebédelni. Leszálltam a vonatról, és persze semmi nem volt nyitva, úgyhogy szomorúan visszametróztam a központi vasútállomásra. Beültem egy kávéra, és megpróbáltam összeszedni magam.

Beültem egy kávézóba, bambulni kicsit a beinduló reggeli Szendai-i forgalmat. Ahogy gondolkoztam a menetrenden, valamin megakadt a figyelmem. Isinomakiba ugyan 15:12-kor indul vissza a komp, de a másik végállomás, Ajukava irányába még van egy, 16:14-kor. És még jár is onnan busz Isinomakiba, egy kifejezetten szépnek tűnő útvonalon, végig a tengerparton, dombos szerpentineken. Hoppá. Hirtelen visszatért az izgatottságom. Van az angoloknak a mondása az ilyen helyzetekre.

Ha az élet citromot oszt le, készíts belőle limonádét!

Ami magyarán azt jelenti, hogy még ha egy alapból kellemetlen helyzetben találod is magad, kis kreativitással lehet ki tudsz belőle egy jó végkimenetet facsarni. Amolyan “öröm az ürömben” dolog. Itt pedig úgy tűnt, van bőven mit facsarni.

Feszültség a levegőben

A következő vonatot már gond nélkül elkaptam, és meg is érkeztem Isinomakiba. Elég semmilyen kis halászvároska, de nem utolsó látvány, ahogy a domborzat találkozik az óceánnal. Már ahol kilátszik a védművek mögül. Igen, erről is kell egy kicsit beszélnünk. Eddig többé-kevésbé kerültem a témát, mert tudom, hogy nem azért jöttök ide, hogy természeti katasztrófákról olvassatok. De ez még elő fog nem egyszer kerülni, úgyhogy összefoglalom nagyon röviden a helyzetet.

2011 márciusban egy magyar viszonylatban igazából felfoghatatlan mértékű földrengés érte a Tóhoku régiót, ahol most élek. Nálunk a hírekben leginkább a Fukusimai atomkatasztrófa volt jelentve, de itt az egy relatíve apró szelete a tragédiának. Szendai-t például több tucat méter magas, 700 kilométer/órás cunami sújtotta a földrengést követően. 20 000 halott, 146 billió Forint értékű kár. A partvidék azóta is több kilométeren át gátak, rizsföldek és romok egyvelege. Egy másik országban ezek lennének a legdrágább birtokok, de itt aki csak tehette, visszavonult a dombtérségbe. Kegyetlen irónia, hogy maga a Szendai mint tulajdonnév is azt jelenti, hogy “Remete-fennsík”. Nem hiszek a nominatív determinizmusban, de ez egy erős példa lenne rá, ha érvelni akarnám.

Mindenesetre itt Tóhokun a tengerpart nem éppen egy Miami Beach. Tizen-plusz méteres hullámtörő falak dominálják a látványt, és hekkes büfébe se botlasz nagyon. Egy barátommal már tervezünk egy kiruccanást egy szigeti strandra, ami talán megtöri ezt a mintát, remélhetőleg az majd segít kicsit kihozni az óceán vonzerejét. De amikor legközelebb Magyarországon vagyok, egy balatoni nyaralást azt kötelező jelleggel meg fogok ejteni. Bár az elszállt lángos-árak biztosan le fognak fordított kultúrsokkolni.

A macskaszigeten

A jegyirodában az egyik matróz árulta a jegyeket és rögzítette az utasinformációkat. Kicsit csodálkoztak, hogy nem oda Isinomakiba akarok visszatérni, hanem tovább Ajukavára a semmi közepére. De olyan magabiztosan mondtam a magamét, hogy feltételezem úgy gondolta, csak tudom mit csinálok. Cserébe viszont engem is meglepett, hogy másnak nem jutott eszébe egy ilyen útvonalterv. A matróz kifuvarozott engem, meg még két várakozó vendéget a jegyirodából a kikötőhöz, és kis várakozás után meg is indultunk. Szerencsémre úgy tűnik, nem vagyok akut mód fogékony a tengeribetegségre, szóval megkönnyebbülten tudtam az elhaladó szigetek látványát befogadni.

Egy óra hajókázás után pedig megérkeztünk Nitodába, a sziget fő kikötőjébe. Már az első pillanattól amit csak lehetett, macskásítottak. Tudtam szerencsére komfortosan lőni jópár képet, elvégre a zseniális utazási trükkömnek köszönhetően nyertem egy extra órát a szigeten. Hagyom is a képeket magukért beszélni.

“Hazaút”

Nitodában felszálltam a hajóra, és megindultunk Ajukava felé. A sziget dimbes-dombos táján a fülledt levegőben bóklászás végül azért kicsit csak kifárasztott, szóval jól esett csak kibámulni a tengerre és a többi közeli szigetre ahogy elhaladtak. Akartam pár képet lőni, de eléggé haldoklófélben volt már a telefonom akksija, ezért úgy döntöttem, tartogatom a töltést a buszos szerpentinekre. Magára a kompra rajtam kívül csak pár horász szállt fel, mind japánok. Kicsit azért megmosolyogtam magamban, hogy nem a kitaposott ösvényt járom, azokkal a tipikus fehéremberekkel ellentétben. Végül kábé 5 perc késéssel értünk be Ajukavára, de még így is volt bő fél órám a buszig, úgyhogy komótos tempóban megindultam a megálló felé.

Maga Ajukava egy elképesztően csendes kis kikötőfalu. Az egész placc cirka 600-as népessége elférne abban a bitangnagy kiállítási bálnászhajóban ami maga a település látványát messze ledominálta. Érdekes mód ami a legjobban megmaradt, az a hely szaga volt. A kikötő betonútjain ember magasságú bálákban szárították a hínárt. És ennek persze megvan a maga bukéja. Engem szerencsére pont nem csapott túl vészesen meg, és az óceáni sós szél is segített valamelyest felhígítani és elterelni, de bárhova mentél a faluban, jelen volt valamelyest a tengeri herkentyűk aromája.

Megérkeztem a buszmegállóhoz, amit a Google Térkép mutatott. A biztonság kedvéért megnéztem a menetrendet, és stimmelt is, 15 perc múlva jön is a busz. Pöpec. Mégis volt egy kis fura érzésem a dologgal kapcsolatban, de nem igazán értettem, mi. Gondoltam biztos egy enyhe napszúrás, megesik. Vasárnap alkonyatkor egy lélek nem volt még a közelben sem. A falu néma csendes. A matrózok a kikötőben már mind vagy otthon, vagy a kabinjaikban pihentek. Nézem az utat várva a buszt, de csak egy autó a távolban. Egyre közeledik felém, aztán szépen elsuhan az én oldalamon. Be a faluba. Az ellenkező irányba Isinomakihoz képest.

Alattomos egy bestia a Google Térkép. Amikor útvonalat tervezel, mind a kiinduló, mind a célállomásnak ugyanaz a fehér kör a szimbóluma. Persze felül a szövegdobozokban a felső a kiindulópont, az alsó pedig a célállomás. De reggel Andris épp túlzottan el volt foglalva a kávészürcsöléssel, és a saját zsenialitásán való csodálkozással, hogy feltűnjön neki, hogy sikerült Isinomaki és Ajukava holdrúnáit megcserélnie az útvonaltervezőben. Persze ezt egy gombnyomással lehetett vissza lehet fordítani, és alkonyati Andris pontosan így tett. Következő indulás: Hétfő 6 óra.

Pánik

Hadd írjam le a körülményeim ezen a ponton. Volt nálam egy egyszámjegyű töltöttségű telefon. Talán ha gyors vagyok, tudok egy taxit hívni Isinomakiba. A baj csak az, hogy fogalmam se volt, milyen taxivállalat szolgál itt. Valamint az se segített, hogy a taxik készpénzen üzemelnek, nálam meg volt potom 5000 jen. Hát egy másfél-két órás autóútra ez egész biztosan nem lesz elég. Úgyhogy először egy ATM-et kellett keresnem. De természetesen az egyetlen bank a faluban bezárt 5 perccel a kompom érkezése után.

Jobb híján elkezdtem visszakullogni a kikötő felé. Leginkább azt reméltem, hátha belefutok egy vándor taxiba. Szendaiban 10 percet nem tudsz létezni úttest közelében anélkül hogy ne menjen el egy melletted. Ajukavában viszont úgy tűnik nem volt elég élet, hogy megindokoljon nem hogy ilyen mértékű, de látszólag akár a minimális taxiforgalmat sem. Egyre inkább úgy tűnt, hogy itt kell töltenem az éjszakát.

Minami-szó

Na ha valamikor, itt aztán nagyon kapóra jött a japántudás. Először is, volt szerencsém a távolban megpillantani néhány házon kiírást a 荘 írásjellel. Itt Japánban a világszinten egyedi mód katyvasz postai címezés miatt elég bevett, hogy az épületekre ki van írva a nevük. Ez a szó olvasatú írásjegy viszont a szállóknak a jelölője, úgyhogy meg is indultam feléjük, reménykedve hogy be tudom magam könyörögni valamelyikbe egy éjszakára. Ahogy elhaladtam az egyik mellett, épp egy hölgy és egy úriember egy apró hordozható grillen sütögettek halat. Természetesen meg lettem bámulva nem kicsit. Képzeljétek el milyen lenne Mucsaröcsögpusztaváradújhelyegyházi lakosként egyszercsak meglátni egy látványosan afrikai származású, roppantmód leterhelt állapotú turistát, akivel amikor találkozik a tekinteted, megszólít egész érthető magyarsággal. Nem tudom hogy vagytok vele, de én fixen rövidzárlatot kapnék egy pillanatra.

Szerencsére a hölgy, aki mint kiderült a Minami-szó szálloda tulaja, elképesztően segítőkész volt. Amikor elmagyaráztam a helyzetem, elmondta hogy épp be van készítve egy szoba amit lemondtak aznap. Nagy bocsánatkérés közepette pedig azt is mondta, hogy sajnos vacsoráztatáshoz épp nem szerezte be az összetevőket. Hát engem ezen a ponton csak az érdekelt, hogy legyen egy tető a fejem felett éjszakára (itt északon sok a medve a vidéken), és fel tudjam a telefonom tölteni. Ja meg egy fürdés se ártott volna, merthogy ezen a ponton már fél literes PET-palackok nagyságrendjén lehetett volna a ruháimból verejtéket kifacsarni. Úgyhogy jómagam is japános modorral foglalás híjáért bocsánatkérés mellett kivettem a szobát. Így végül váratlan módon ugyan, de csak sikerült valami extraságot a túrába belefonnom.

Maga a szálló egy eléggé hagyományos kis panzió volt. Mint kiderült, a nyugati stílusú hoteleket leszámítva kétféle tradicionális szálló létezik Japánban: a kisebb, családias minsuku-k, és a nagyobb, jellegzetesen hévízzel ellátott rjokan-ok. Ezutóbbihoz még nem volt szerencsém, de télen egész biztosan kipróbálok egy olyat is. A Minami-szó persze az előbbi kategóriába tartozik, és azt kell mondjam, ár-érték arányban teljesen pöpec volt. Első dolgom volt egy jó masszív fürdés. Meglepő lehet, de ott ültem először kádba mióta Japánba költöztem, és atya ég. Atya ég.

A japán kádak kicsit másak, mint amihez mi vagyunk szokva Európában. Tipikusan rövidebbek, úgyhogy inkább beülsz, mintsem feküdsz bennük. Cserébe viszont közel kétszer olyan mélyek, mint nálunk. Nekem az itteniben például beülve kényelmesen felért a vállamig a víz. Ja, és persze mint a vécék esetén, ez is masszívan fel van technológiával vértezve. Automatikus időzített bekészítés, hőfoktartás, újramelegítés, satöbbi. Nagyon extra. Ja, és érdekes mód itt az a szokás, hogy a kádba beülés előtt alaposan lefürdik az ember. Ebből adódóan a fürdővizet jellegzetesen újrahasználja a család minden tagja. De elsőnek beülni a legjobb, mert olyankor a saját testeden tesztelheted le Arkhimédész törvényét. Lényegében hagyod hogy túlcsorduljon a kádból a víz ahogy beülsz. Mivel a kád mellett van tipikusan a zuhanyzó, és jellegzetesen egybeöntött műanyaggal (vagy a panzió esetén vízhatlanított csempével) van az egész fürdőszoba fedve, ezzel szépen le is takarítod a padlót. Egy szó mint száz, veszett jól esett egy ilyenbe beülni egy hosszú nap után.

A szobám egy elég tipikus japános kuckó volt. Tolóajtók, tatamis padlózat, futon, komikusan alacsony asztal, plazmatévé, légkondi. Nagyon földhözragadt dizájn. Természetesen mezítláb vagy zokniban lehet csak bemenni a szobába. A cipőt eleve a bejáratnál leteszed, és az egész szállóban papucsban járkálsz. A tatamin állni azt kell mondjam, nagyon kellemes. Ezek szabványméretre készített gyékénybe vont forgáccsal vagy szalmával kitömött padlóelemek. Láttam már olyat hogy matracnak hívták magyarul, de ez nem igazán fedi a valóságot. Ha valamit, akkor a parkettát helyettesítik. Persze anyagából eredően érezhetően puhább, cserébe viszont sérülékenyebb. Nagy előnye, hogy segíti az adott szoba hőmérsékletét és páratartalmát stabilizálni, és még az illata is kellemes. Ha néztek képeket japán stílusú szobákról, nem nagyon fogtok nagyméretű bútorokat látni a tatamikon, mivel deformálná őket. Ha egy ilyenben az ember le akar ülni társasággal tévézni, beszélgetni, akármi, akkor kitesz pár lapos párnát közvetlen a tatamira, és kész is. Ha pedig iszogatnátok közben valami jó kis szakét, na azok az alacsony asztalok pont erre vannak kitalálva. A matrac megfelelője a futon. Vékonyabb jóval, mint egy nyugati matrac, viszont tatamira téve teljesen vállalható. Padlón azért eléggé merev magában. De persze nem feltétlen akarod otthagyni a szoba közepén egész nap, mégiscsak kell egy beágyazási rituálé. A futont szépen összehajtogatod, és bepattintod a tolóajtós szekrénybe. És így a szoba mintha teljesen üres lenne. Nagyon minimalista, nagyon praktikus, nagyon szeretem.

Hazaút (mostmár tényleg)

Egy igazán fárasztó napot alaposan kipihenve felkeltem, még egyszer nagyon megköszöntem a szállást, és megindultam a busz felé. Ahogy a magyar vidéken a kakasokat hallanád hajnalban, úgy Ajukavában a sirályok adták a háttérzajt. Meglepő mód egy ugyanolyan pici, hátul felszállós, elképesztően ostobán elrendezett busz érkezett, mint amik itt a városban járnak. Arra számítottam, hogy azért valami strapabíróbb dögöt küldenének ki ide, de úgy néz ki nem találták indokoltnak. Szerencsére én voltam az első felszálló, így tudtam egy olyan helyet választani ahol nem kellett a térdeimet a bordáim közé begyömöszölni.

Sajnos végül különösebben szép látványban sem volt részem a hazaúton. Az Osika-félsziget, ahol Ajukava elhelyezkedik, nem véletlenül nem éppen turistaparadicsom. Elszegényedett, elöregedő halászfalvak voltak végig, a már-már megszokott 10 méteres védművekkel körülvéve. Ahogy haladt be a busz Isinomakiba, felvett 4-5 diákot. Könnyű felismerni őket az egyenruhának számító rövidujjú fehér ing és fekete hosszú nadrág párosításról. El nem tudom képzelni, milyen lehet tinédzsernek lenni ilyen helyen. Napi 3-4 busz irányonként, 3 óra út 10000 Forintot közelítő értékben egy irányba, és még azzal is csak Szendaiban vagy benn, ahonnan rendszeresen járnak le a helyi diákok Tokióba, mert túl unalmas. Lehet szidni Budapestet bőven. Én abból mondhatni sportot is űzök. De ilyenkor nagyon hálás vagyok, hogy ott nőttem fel, és nem valami ingertől teljesen megvont vidéken.

Isinomakiban a régió összes diákja összegyűlt megindulva Szendai felé, természetesen azon a vonaton amivel én is terveztem menni. Amikor viszont megláttam hogy odáig fajult a dolog, hogy a peronőrök kezdték el betuszkolni az embereket a kocsiba, úgy döntöttem inkább megyek a következő, lassabb járattal. Haladtak sorba el a rizsföldek, engem pedig kezdett rendesen korogni a gyomrom, úgyhogy megérkezve Szendai vasútállomásra első dolgom volt egy kávézóba beugrani, és egy finom sonkás-tükörtojásos-krémsajtos szendvicset benyomni. És az Andris azt mondá: Ez jó. Majd, mintha mi se történt volna, megkezdődhetett egy szokásos hétfői nap.

Három hónap Szendaiban

Tue, 24 Jun 2025 09:38:54 +0000

Oh, még élek! Igen, még élek! *Értelmezhetetlen Eddie Vedder hangok*
― Pearl Jam, Alive

Orientáció

Felkeltem reggel 8-kor. Érdekes mód az időeltolódás nem ütött meg. Aznap még. Kellett egy bő 10-20 perc amíg felfogtam a helyzetem. Totó, azt hiszem, már nem Kőbányán vagyunk. Előbányásztam a bőröndből a kedvenc szettem, felöltöztem, majd lementem először is a karbantartói irodába. Tudniillik, a kollégiumban nincs nyílt wifi, hanem lehet bérelni routert. A baj csak az, hogy előző nap amikor érkeztem már rég besötétedett, és a karbantartók hazamentek. Csak egy biztonsági őr volt benn, aki oda tudta adni a belépőkártyát. Ergo, egy bő fél napja nem volt lehetőségem életjelet adni. Megkaptuk az előadást a kolis életről: Szemétkezelés, szabályok, szükséges regisztrációk, levelek és csomagok kezelése, mi hol van a környéken, mivel van felszerelve a lakás, ilyesmik. Én meg egy francia srác kaptuk az eligazítást, nekem a hölgy japánul mondta, a kollégának meg… hát angolul próbálta mondani, de nem ment túlzottan jól. De megoldottuk azé'.

UH Szandzsó: Az új otthonom

Először is, bemutatom a helyet, ahol szeptemberig élni fogok. Cél szerint. Technikailag maradhatnék jövő márciusig, de ha csak lehet, inkább a kellemes utó-nyári időben költöznék ki, mint abban a szutyok, vacak, ócska, latyakfedte undormány hóolvadmányban, amit márciusnak hívnak. Mehettem volna a jó melegbe Fukuokába vagy Kagosimába, vagy legalább Hirosimába… De nem, nekem olyan helyre kellett költöznöm, aminek echte ugyanolyan az klímája, mint Pesté. Csak 3-szor annyi esővel. Szép munka. Megint elkalandoztam.

Van saját szobám, amihez tartozik saját vécé, fürdőkabin, ágy, sőt még erkély is. A konyha viszont közös a többiekkel, a hűtőt is beleértve. Mosógépből van kettő is, viszont az itteni mosógépek csak hideg vízzel mosnak. Ennek előnye, hogy nem kell nagyon figyelni, hogy egyszerre fehéreket vagy sötéteket moss, mert nem elég erős a víz, hogy kiszedjen bármi festékanyagot. A hátránya viszont az, hogy ha lecurryzed magad, mint ahogy én rendszeresen szoktam, akkor be kell mosás előtt dörzsölni az érintett részt folteltávolítóval, különben az soha nem jön ki többet.

A szobatársaimmal időnként dumálgatunk picit amikor épp a konyhában tevékenykedünk, de azt leszámítva leginkább csak próbáljuk nem zavarni egymást. Azon túl nem tűnik úgy, mintha lenne egy nagyobb, összetartó kolis közösség. Vannak időnként helyi események amikre elugrok azért, hátha sikerül kicsit ismerkednem. Eddig igazából egy brazil sráccal, Ailtonnal és egy ELTÉs úriemberrel az egyik másik épületből (Szia, Péter! 😁) tartom relatív rendszeresebben a kapcsolatot. Talán nyárra kicsit felélénkül a hangulat, és akkor több emberrel tudok találkozni. De igazából egyelőre a fő közösségem amúgy is a labor, ahova járok. Róluk később.

Minden BKK elleni panaszom azonnali hatályú visszavonása

A környék maga kicsit kétélű kard. Egyrészt, síri csend van éjszaka. Leginkább azért, mert minden oldalról temetőkkel vagyunk körülvéve. Viszont épp ezért a tömegközlekedés az minden, csak nem jó. Három busz jár. A 899-es olyan, mint Pesten a 148-as. Nem rossz az összeköttetés, de mindenhova bekanyarodik és megáll minden második villanypóznánál. És mivel az útiköltség a leutazott megállók száma szerint nő, ez nem éppen szerencsés. Ezzel szemben a 999-es olyan későn jár, hogy még élőben nem is láttam. De a legrosszabb a 70-es. Az a busz csak az útvonalát tekintve valami mesés lenne. Konkrétan annak a mentén járok be máig is az egyetemre. De olyan szinten véletlenszerűen jár, hogy azt halandó emberként nem bírtam kiismerni.

De még ha meg is tanulnám konzisztensen elérni, akkor is kéne egy darab megállót metróznom utána. Ez egy irányba 200 jen. Hát kérlek szépen benneteket, ez az írás idején havi 20 ezer Jó Magyar Forint havonta. És mivel a busz is kábé ennyi, mehet is rá a kettes szorzó. És ez csak az egyetemre bejárás költsége. Persze nyilván nem vesz az ember Pesten se minden egyes buszra jegyet, bérletet kell szerezni azt csókolom. Na, hát az a helyzet, hogy lehet szerezni relatív olcsón csak busz, vagy csak metró bérletet. De az én kampuszomra bejáráshoz keverni kell a kettőt, így az egyetlen értelmes bérlet az havi 30 ezer forintra jönne ki. Meg eleve, a buszok elég rosszul vannak megtervezve. A kerekek feletti üléseken például csak nemes egyszerűséggel nincs helye a lábadnak. Konkrétan ölelned kell a térdedet, hogy beférj. Ja, és éjszakai busz se nagyon van, szóval ha kinn maradok véletlen karaokézni hajnalig, akkor sétálhatok haza, jó messze. Ebből nagyon gyorsan elegem lett, úgyhogy mihamarabb tenni akartam ellene.

Egyik kolis összejövetelen kaptam egy javaslatot egy helyi sráctól, hogy nézzek el az egyik közeli használteszköz-boltba, ha kell valami elektronika. Nahát, én úgy döntöttem, hogy kell egy elektromos bringa. Akik voltak szerencsések megtapasztalni a korábbi próbálkozásaim e-bringán, azok emlékezhetnek, hogy egy hasmenéses, pánikrohamos rinocérosz kecsességével vezettem őket. Szóval nem mondom, hogy nem volt aggodalmam a dolog iránt, de reméltem hátha sikerül egy pedelec modellt kifognom. Annyit érdemes tudni, hogy vannak a kézileg szabályozott hajtású e-bringák, és vannak a pedálnyomaték-érzékelős, vagyis pedelec típusok. Na, nekem korábban inkább az előbbihez volt szerencsém, és azokkal dzsúdóbírákat lenyűgöző eséseket sikerült produkálnom. De jobb alternatívám egyelőre nem volt, szóval elmentem a használteszköz-boltba. Egy helyi nagymama vezette, kábé egy lakás nappalija lett kialakítva boltnak. Volt mindenféle kütyü, rizsfőző, mosógép, tévé… Egy szimpatikus pénztárcát vettem is, mert az addigi kompakt típusomban a japán papír pénzjegyek visszafordíthatatlanul behajtogatódnak. De e-bringa épp nem volt. Az utolsót az azelőtti héten vitték el. De annyi öröm volt az ürömben, hogy mint kiderült, Japánban de facto csak pedelec típusú e-bringák vannak. Technikailag lehetséges lenne kézi szabályozásút importálni, de az már moped-jogosítványt igényelne. Plusz, baromi drága is lenne importálni, a japán gyártók meg már csak nyomatékszenzorosat gyártanak. Úgyhogy legalább eggyel kevesebb dolog, amin gondolkodni kell. Megkértem a nénit, hogy küldjön egy üzenetet a Messenger helyi megfelelőjén, a LINE-on, ha esetleg érkezik e-bicó, és mentem tovább a városba nézelődni.

Újonnan 100 ezer jennél (250 ezer forint) indultak az e-bringák, de inkább a 120 környéke volt a jellemző. Még így is úgy számoltam, hogy egy év alatt kényelmesen visszahozzák az árukat. Neten is néztem újakat is, használtakat is. De minden esetben vagy aránytalanul drágák, vagy túl messze voltak. Már egészen kész voltam lenyelni egy újnak az árat, amikor egyik reggel kaptam egy nagyon örömteli értesítést. Jött be egy új e-bicaj. Na, hát nem fogok hazudni, fél órával kelés után már ott is voltam az üzlet előtt megnézni a csodát. És amit láttam, abban a legkevésbé se csalódtam.

Mint láthatjátok, nem egy mai darab a gép. Pár helyen picit rozsdás is. Meg úgy általában, a színpalettája a legjobban úgy írható le, hogy egy szocreál idősek otthonának a vécéje. De. DE. DE. Ne csapjon be a látvány. Egyrészt, az akksija 2 éve volt cserélve. Nem zsírúj, de még egy 3-4 évet simán kihúz. De még ha cserélni is kell, ez nem egy sehonnani bitang márka, hanem Panasonic. Ennek a konkrét modellnek máig is gyártják az új generációit, aminek az akksijai visszafele kompatibilisek ennek a foglalatával. Meg úgy eleve, azért magabiztosabban ül fel valaki egy Panasonicra, mint egy random egyszerűsített kínai írásjelekből összelegózott márkájú gépre, na. Plusz ez az a típus amit a hollandok omafiets-nek, azaz nagymama-bringának hívnak. Alacsonyított acélváz, sárvédők mindenhol, emelt és hátracsapott kormány, és kosarak ahol csak lehet. Kábé olyan aerodinamikus, mint egy kinyitott esernyő. Cserébe viszont állati megbízható és praktikus, nekem pedig pontosan erre volt szükségem. És magyarként azért megtaláltam az előnyét is annak, hogy ennyire nyuggerbicónak néz ki. Ez effektíve beépített lopásgátló. Komolyan, ebben a városban 3-ból 2 bringa elektromos, mert sok az emelkedő. Viszont a japán szülők meg tudják fizetni az újat a gyereknek, aki meg nyilván egy menőbb modellt fog kérni. És elég sokan még csak le se zárják őket. Ergo még ha csodával határos módon valaki tolvajlásra is kerekedne itt, garantáltan nem az én csotrogányomat fogja elmarni.

De persze mindez semmit nem jelentett a legnagyobb előnyéhöz képest minden más lehetőségemmel szemben. 29 ezer jenért adta a néni. Ez 72 ezer forint. Az még fukar magyarként is veszett jó ár. Megnéztem elég alaposan. A kerekek nyílegyenesen pörögtek, a küllők épek és feszesek voltak, horpadások nem voltak. A hátsó féken kellett egy elég nagyot húzni utólag, de az abszolút részletkérdés. Meg is vettem ott helyben. Bármi gond nélkül hozzá is szoktam, kábé kizárólag azzal járok mindenhova ezen a ponton. Praktikus is, kényelmes is, és július közepére vissza is hozza az árát. Azt azért kicsit sajnáltam, hogy nem dobfékes. Tipikus városi bringára abszolút nem létszükség, viszont itt rengeteget esik az eső, és van jópár kegyetlen meredek lejtő is. Na, ezeken folyamatosan félig-háromnegyedig be van húzva a két fék, hogy csak harminccal menjek, ne pedig a hatvanat csiklandozva a szerpentineken. Kevés dolog gyorsul úgy, mint egy kövér ember lejtőn keréken. Talán a lóvasút. Vagy a részecskék a CERN Nagy Hadronütköztetőjében. Vagy a lóvasút.

Az erdők fővárosában

Hát amióta megvan ez a bringa, mindenhova azzal járok. Egy 15-20 perc alatt benn vagyok a városközpontban a koliból, és az kampuszhoz se hosszabb. Kivéve reggel, mert akkor a csúcsforgalomban van egy háromnegyed órán át kullogok a pici egysávos utakon, és állok a rengeteg jobbkanyarban amíg csak valami jó szamaritánus japán bácsika el nem enged. Szerencsére nagyon nem kell ezt megtapasztalnom, mivel ha épp nincs suliszezon, akkor fiziológiailag képtelen vagyok felkelni 9 előtt, addigra pedig azért valamennyire leapad a legrosszabbika. Felvettem egyik nap az utamat be a laborba, hogy a külvárosról is legyen azért valami.

Naoszt, mit eszik odakinn Japánban ez a kölök?

Curryt. Igazából kábé be is fejezhetném itt ezt a szekciót. Ha étterembe megyek, akkor a sok tucat indiai hely egyikét választom, és olyan menüt kérek amiben van 2-3 féle különböző curry. Ha az egyetemi menzán eszek, akkor japán curryt veszek. Ha magamra főzök, akkor thai curryt csinálok. Ezen a ponton a diétámnak körülbelül a 70-80%-a curry. Szóval mi is az a curry úgy igazából?

Az indiai curryt, a thaiföldi curryt, a levesesebb curryt, a ragusabb curryt, a sötétszínű curryt, a világos curryt, a zöldséges curryt, a tépett húsos curryt, a babos curryt, a tejszínes curryt, a kis tál curryt, a nagy bödön curryt, rizzsel a curryt, tésztával a curryt, a frissen főtt curryt, a fagyasztott curryt, és minden olyan curryt, amit csak készítenek a világon!
― Gombóc Andris, Amikor megkérdezték tőle, milyen curryt szeret a legjobban

Bevezetés a Currylógiába (6 kredit, kötelező törzsanyag)

A curry, ahogy én definiálom, az valamiféle fűszergazdag krémes folyadék, amibe belefőznek zöldségeket és/vagy húst. Az állaga lehet közel szilárdtól a leves-szerűig bármi, de a legtöbb valahol a kettő között van. Tálalható rizzsel, tésztával, vagy naan lepénykenyérrel. Az indiai curry jellemzően extrém intenzív ízvilágú. Dominál benne a kasmíri csilipaprika, kardamom, édeskömény, és a vaj. Ezt jellegzetesen leturmixolják, hogy egy nagyon selymes szósz legyen belőle, amit fel lehet szépen tunkolni a naan-nal. Nekem ez a kedvencem, de vissza kell vele fognom magam, mert jelenleg ez a fajta curry a legnagyobb veszély a pénztárcámra – vagy ami lehet fontosabb, az artériáimra. Elég liberálisan bánnak az indiaiak a vajjal, tejszínnel és húslevesalappal, amik miatt különösen testesre sikerülnek ezek.

Amikor épp a kampuszom menzáján eszek, akkor japán stílusú curryt kérek. Ez sokkal enyhébb ízű, édesebb, és zöldségorientáltabb. Lényegében egy főzelék. Csak nem komplettan undorító, érted. Édesebb mint a thai fajta, és kicsit karácsonyi íze van. Enyhén ugyan, de érződik benne a fahéj, szegfűszeg, gyömbér, sőt még akár szerecsendió is. Ja, és szeretnek rá rántotthúst, vagyis kacu-t vagdalni, és megfröcskölni azt egy kis barbecue szósszal. Érdekes módon amikor kinn voltunk 2023-ban Hannoverben, akkor ettem egy bajor Schnitzel-t ami egész hasonló volt. Csak ott aztán tényleg megküldték a karácsonyi ízeket. Konkrétan, ha jól emlékszem, Spekulatius keksszel sűrítették a szószt. Szóval nem kell botránkozni a japán konyha állatságain, van épp elég furcsaság a szomszédságban is.

Amikor viszont magamra főzök, thai curryt csinálok. A thai curryknek kókusztej adja az alapját, és tipikusan savanykásabb irányba megy el. Lime-levél, citromfű, és koriander a domináló fűszerek. Plusz egy fermentált halszósz, a nam pla. Elég undin hangzik, és a szaga se jobb. De tényleg nagyot dob ízre a többi fűszerrel kombinálva. A thai currykben tipikusan magasabb a zöldségek aránya a húshoz és zsíradékhoz képest. Ezt leginkább rizzsel eszem, de néha megkívánok udont, ami egy ilyen jó vastag, csancsos fajta tészta. Thai curryből rengeteg féle van, de mindegyik igényel egy sajátos pasztát alapnak. Ezek a paszták tartalmazzák az amúgy elég nehezen beszerezhető fűszereket és sűrítőanyagokat, magyarul egy igen drága és több óráig tartó receptet leegyszerűsítenek egy relatíve olcsó, fél órás műveletre. Annyira trivializálja a thai curryket, hogy még a Youtube-os thaiföldi hölgyek is azzal főznek. Szóval nem nagy csalás használni, na. Japánban eddig három fajta pasztát találtam: zöldet, sárgát és pirosat. El is készítettem mindhármat. Igen, most jön az a szekció, ahol Andrisnak elkezd hiányozni az oktatás, és elkezd órát tartani valami random dologról. Nürnbergben a sör volt, most a curry következik. Én blogom, én szabályaim.

Először egy zöld curryt csináltam. Abban az az érdekes, hogy padlizsán adja az alapot. Érdekességképp megjegyezném, hogy életemben először ettem padlizsánt ezzel az étellel. Vagyis hát ez nem teljesen igaz. Volt egy eset, amikor anyám rántott ki mindenféle zöldséget – lehettem vagy 12 éves ezen a ponton – én viszont nem voltam hajlandó zöldséget enni, kivéve a hagymakarikát. Na, hát anyám azt mondá 12 éves Andrisnak, hogy az a rántott padlizsán az valójában hagymakarika. Amikor viszont 12 éves Andris beleharapott, nagyon gyorsan feltűnt neki, hogy nem az. És ezután évekig nem bízott az anyjának a főztjében. Szóval esetleges friss szülőknek azt javasolnám, hogy az ilyen trükköket inkább kerüljétek el, mert a gyerek nem fogja tőle a zöldséget megszeretni, de még a bizalma bennetek is megsérül.

Ja, igen. A zöld curry. Finom volt, de nem függtem rá. Már hálaégnek a padlizsános traumám elmúlt, de a pasztában a fűszerkombináció kicsit enyhe volt az én ízlésemnek. Hiányzott belőle valami. Végül vettem egy helyi importboltban egy zacskó szárított paradicsomot, és belefőztem azt, ami dobott rajta egy hatalmasat. Előbb-utóbb fogok megint csinálni, és akkor majd kikísérletezem, mi kell még bele. A sárga curry már egy fokkal könnyebben ment. Azt jellegzetesen kicsit levesesebben készítik el, nincs benne olyan zöldség ami szétmállna besűríteni. Ebbe főleg krumpli és répa megy, a fehérjét meg hagyományosan garnélarák adja. Én viszont a garnélával még nem nagyon tudok bánni, eléggé macerás kis dög. Eddig életemben egyszer próbáltam készíteni, és olyan állaga lett mint a gumiabroncsnak. Úgyhogy egyelőre csirkecombot használok. Általában a kókusztejből a dobozban kiválik a zsíradék. Na, azt a zsírt szeretem picit megpirítani, majd azon aranybarnára sütni a felkockázott combot. Ezt a technikát még akár curryzésen kívül is tudom javasolni, egészen jól el tudok képzelni valamilyen pácolt csirkét így kisütve. A zöldségeket meg lehet egy 20-30 percig főzni utána a hátramaradt kókuszvízben.

De ami mindent visz, az a piros curry. Az egy ilyen jó csilis-kókuszos-limeos keverék, tipikusan kaliforniai paprikával, hagymával és zöldbabbal. Na, az az a kaja amit tudnék minden nap enni. Lefőztem egy bő 3 műanyag dobozzal, kettőt bedobtam a fagyasztóba, és szép lassan elcsipegetem a megmaradtat uzsonnaként. Főzök le hozzá vagy rizst, vagy udont, és a laborban megeszem ebédre. Még Pesten ettem egy nagyon hasonló ízű thai levest. Ha véletlen épp Netpincéren kaptok kupont thai étterembe, nagyon tudom javasolni a piros kókuszos-limeos dolgokat, mert szinte biztos ugyanezt a fajta pasztát használják alapnak.

Rámen

Na jó, néha azért előfordul hogy mást is megkívánok. A laboros srácokkal el szoktunk ugrani egy közeli helyre, amit Kidójának hívnak. Ez egy relatív olcsó “tésztás” hely, ami azt jelenti hogy van rámen, azaz rengeteg feltéttel megküldött disznóhúsleves egy enyhe halas-hínáros alapon. Laborban a mentorom, Szuzuki-szan kicsit elmesélte, hogy itt a városban kétféle fő rámen irányzat van. Az egyik az úgynevezett ie-kei. Ezek jellegzetesen otthonos jellegű főztöket adnak ki a kezükből, egy jó intenzív ebédnek vagy vacsorának tökéletesek. Jellegzetesen van egy gép a bejáratnál, ahol kiválasztod nagy vonalakban hogy mit akarsz enni. Ott helyben ki is fizeted a kaját, és kapsz egy sorszám-jegyet. Amikor sorra kerülsz, az egyik felszolgáló átveszi a jegyet és megkérdi, hogyan kéred a levesed. Ie-kei helyeken tipikusan három dolgot választasz meg: A tészta keménységét, a leves “dússágát”, ami lényegében a levesben használt dasi (egy ilyen füstölt halas alaplé) mennyisége, és a zsírosságot. Én például csancsosabb tésztával, hígabb dasival és sok zsírral szeretem kérni a levesem. Ez kábé a legnépszerűbb választás ahogy mindig hallom az előttem lévők rendeléseit. Ha esetleg valaha egy ie-kei helyre bevándoroltok, akkor tudom javasolni hogy így kérjétek Ti is. Bónusz stílus-pont, ha japánul mondjátok. Katame-uszume-óme. Én már ezt hajnal 3-kor felkeltve is bármikor kinyögöm, olyan mantrám lett.

A másik típus a _dzsiró-kei. Na, ilyen helyre még nem jutottam el, mert azt majd le kell a srácokkal egyeztetnem. Ha esetleg láttatok ilyen “óriás rámen kihívás” Youtube videókat, na azok jó eséllyel egy dzsiró-kei helyről vannak. Óriási adagok rengeteg feltéttel, nagyon intenzív levessel, és a személyre szabás folyamata is máshogy megy. Ott ugyanis beülsz, és a szakács készítés közben kérdezi, hogy rakja össze a tálad. Mennyi fokhagymát, zöldséget, zsírt és szójaszószt kérsz bele. Meg egyéb más dolgok étteremtől függően. Ennek megvan a rituáléja, és elég gyors tempót diktál sajátos kulcsszavakkal. Ha ismered a járást egy ilyen étteremben, akkor gyorsabban hozzájutsz egy nagyobb adag leveshez, mint egy ie-kei-ben, de először szükségem van valaki jártasra, hogy bemutassa a folyamatot.

Király képek kevéssé kronológikus krónikája

Kis utómegjegyzés kockáknak

Ebből a cikkből, és a továbbiakból egy darab szót nem írtak generatív MI modellek. Időnként használok elnyújtott gondolatjeleket (en dash a tipográfia-élvezőknek), amik erős árulkodó jelei az MI-generált tartalomnak. Ennek az oka az, hogy túlhasználom a vesszőket, és kell valami, ami helyettesíti őket néha, hogy ne legyen ritmikailag katasztrofális az iromány. Vagyis hogy ne legyen olyan az egész szöveg, mint az előző mondat. Na, tud az MI ilyen önreflektív lenni? Ehh. Talán.

Úticél: Az Ismeretlen

Mon, 12 May 2025 10:11:27 +0000

Él még ez a gyerek?

Hoppá, már két hónapja nem jelentkeztem 😅 Ideje leporolni ezt a blogot. Szóval, ha valaki esetleg bármi kontextus nélkül futott volna bele ebbe az irományba: Kiköltöztem Japánba. Egészen konkrétan Mijagi prefektúra Szendai nevű csendes kis városába. Hogy meddig, azt nincs az az orákulum aki megjósolja. De egyelőre stabil pályán vagyok, hogy több éves nagyságrendről legyen szó. Természetesen egy ilyen kimozdulásnak megvannak a maga körülményei. Április 2-án érkeztem, és csak most kezd úgy rendesen összeállni az új életem. De ne szaladjunk annyira előre. Van bőven miről beszélni – olyan szinten, hogy fel kellett az elmúlt másfél hónap beszámolóját bontanom három részre, hogy ne legyen órás nagyságrendű olvasmány. Az ezalkalmi előre szólok, kicsit nyafogós lesz. De ne aggódjatok, azt letudom még itt. Kezdjük ott, amikor hazaértem Nürnbergből.

Ezen a ponton mindenki tudta, hogy van három hét amíg tudunk együtt lenni a közeljövőben. Ezért aztán ahány társaságom, annyifelé kellett megjelennem elbúcsúzkodni. Félre ne értsetek, minden alkalmat élveztem, és hihetetlen jól esett mindenkivel találkozni. Engem lepett meg a legjobban, hogy mennyi ember törődik velem. Valahogy nem regisztrált a fejemben soha. Meg hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy kicsit sem élveztem a fontosságérzetet amit egy ilyen bulik sorozata nyújt, még ha néhány ponton eléggé le is blokkoltam, gondolván: “Nem sok azért ez egy kicsit? Csak rólam van szó…”. De ha mást nem, azt legalább így rövid időn belül látva ennyi szerettemet felfogatta velem, hogy tartozom a saját épségemért felelősséggel mindannyiuknak. Mindannyiótoknak. Szóval igyekszem nem csinálni semmi elvetemedett állatságot. Ha ez azt jelenti, hogy le kell mondanom a BMX-szel kötélugrásról bele egy cunami közepébe, hát legyen. Néha nekem is kell áldozatot hoznom. Francba.

Szerencsére Japán nem teszi túl nehézzé a biztonságos életet. De basszus, már megint előre szaladtam… Már nagyon írnék róla, hogy milyen idekinn, de nem úgy megy az. Fel kell építeni. Könyörgöm, még vízumom sincs ezen a ponton az idővonalon!

Vízumozás

Vízumot még sose csináltattam ezelőtt, de Schengeni zónán kívüli országokban hosszú távú tartózkodáshoz szükséges. Szerencsére az az ösztöndíjprogram, amit megnyertem eléggé hülyebiztos ahhoz, hogy még én se tudjam elszúrni. Bementem időpontra a nagykövetségre, és mondták, hogy egy, az útlevél azonosító lapjához hasonló dizájnú matricát tesznek fel annak az egyik hátsó lapjára. Eltart a kiállítani egy hétig, úgyhogy ott is hagytam. Addig is gondoltam elkezdem összepakolni a cuccaim. Aztán ebből nem lett semmi, mert aznap éjjel valami igazán embertelen mandulagyulladásos mizéria az ágyhoz vágott a hétre.

A kiesett hét és következményei

Emlékeztek, hogy mondtam, hogy három hetem volt mindenkivel még egyet lepacsizni? Na hát abból így csak kettő maradt. De az még egy dolog, hogy otthon kell maradnom, de ez egy olyan “felkelni se bírok” típusú nyavaja volt. Magyarul még pakolni se tudtam nekiállni. Legalább arra még volt energiám, hogy elkezdjem maratonozni az Avatár – Aang legendája három évadát. Mert ha már mozdulni nem tudok, akár újra is nézhetem a valaha készült legjobb rajzfilmsorozatot. Miután úgy kábé rendbejöttem, elkezdtem összerakni a poggyászokat. Na, anyám tanúskodhat róla, hogy mennyire szétstresszeltem magam rajta. Már az elején be kellett látnom, hogy az elmúlt pár év alatt összegyűjtött elektronikai kütyüimet Magyarországon kell hagynom. Na ez már eleve eléggé elkeserített, de nem katasztrófa.

Összerámoltam a nagyobbik bőröndöt. Csodával határos módon mind a $6*10^{23}$ ingem is befért. Lemérem, fél kilóval több, mint a 23 kilós maximum. Ez se tett épp boldoggá, de nem katasztrófa. Fogcsikorgatva kiszelektáltam pár inget. Lemérem megint a bőröndöt: 24 kiló. A matekos orientáltságúak köztetek láthatják a problémát. Azt hittem felrobbanok. Kiszedek még néhány pólót (az ingeim NEM adom!), lemérem megint. 24 és fél kiló. Már alig tudok mitől megválni. Szinte érzem ahogy a felforrt agyvizem nagy nyomással fúvódik ki a füleimen, mint a régi rajzfilmekben. Lemérem megint. Majdnem 25 kiló.

Az adattudományban van egy mondásunk váratlan megfigyelésekkel kapcsolatban: Egy alkalom sansz. Két alkalom véletlen egybeesés. Három alkalom viszont már minta. Nekem viszont nem volt kapacitásom mintát keresni, úgyhogy csak kifeküdtem egy napra. Az Avatár nem nézi meg magát. Aztán időben sikerült realizálnom, hogy lehet nem parkettán kéne mérni a szerencsétlent, és akkor konzisztens lenne. Ezt tudatosítva sikerült kb. az utolsó egy-két nap végére rendesen összepakolnom a 2 bőröndöm. Nagyrészt ki is használtam a két feladott poggyászt és hátizsákot. Volt vagy 45 kiló a három együtt.

Mellékküldetés: Mássz fel a Sri Lankára curryt főzni

Még februárban volt egy olyan zseniális ötletem, hogy foglalok egy főzőiskolában egy workshop alkalomra egy helyet megismerni a sri lankai kaját. 4 nappal az indulásom előtt. Nem mintha lenne jobb dolgom. Ez úgy nézett ki, hogy az oktatónk, egy fiatalabb magyar-sri lankai hölgy, elmondta a receptet, hol lehet kapni az összetevőket, mire lehet cserélni őket, közben mi meg szépen előkészítettük az alapanyagokat. Felvagdostuk a zöldségeket, kiolvasztottuk a spenótot, hidratáltuk a kókuszreszeléket, összekutyultuk a tamarindpasztát, megropogtattuk a pandanlevelet… Csak a szokásos mindennapi lépések.

Meg is kaptuk a receptet, amit aztán sikerült valahol otthon hagynom. Ügyes vagy, Andris, ügyes vagy. Mindenesetre a kedvencem ezek közül a kókuszos répa~~saláta~~ sambol, és a spenót curry volt. A közös pont a kettőben az, hogy mindkettőhöz csak behajígálod egy-egy edénybe az összetevőket. Ezután az előbbi esetén összekevered és vársz hogy megszívja magát a kókuszreszelék a nedűvel, az utóbbi esetén meg főzöd 20 percig közép lángon. Szóval elég szépen szinergizálnak is, amíg pihen a sambol, addig összefőzöd a spenótot. Amint találok itt Szendaiban egy délkelet-ázsiai boltot, fixen összerakok egy hasonló vacsit valamikor.

A nagy nap: Kiutazás

Apámékkal kimentünk a reptérre, és ott meglepően simán mentek a dolgok. Nem volt gond se a csomag méretével, se a tömegével, igen masszív megynyugvásomra. Megkaptam a beszállókártyákat is, és igazából készen is volt a dolog. Lepacsiztam Márk és Anna barátaimmal, a családdal még beugrottunk egyet kávézni (finom volt a cappuccino, Viki! 😊), könnyes búcsú (na jó, azért nem), és már úton is voltam. Így visszagondolva lehet, kicsit túl könnyelműen lendültem neki az útnak. Beleélhettem volna magam jobban, hogy effektíve eltűnök mindenkinek az életéből, aki kiment elbúcsúzni. De ezen a ponton leginkább csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora út áll előttem. Szóval térjünk is rá arra szerintem.

Először is, irány Helsinki

A Finnair-rel repültem. Hármat találhattok, melyik országnak lehet a légitársasága. Egy két és fél órás úttal nyitottam Helsinkibe, ahonnan pedig 3 óra várakozás után indult a gépem Tokióba. Egészen korrekt rendszert használtak a beszállásra. Először az ablak menti oszlopokat töltötték meg, aztán szépen kifele a középső és belső oszlopokat. Ez azt jelentette, hogy volt ideje mindenkinek kényelmesen elhelyezkedni az üléssorban. Viszont a jövőbeli kényelmetlenségek első jelei már itt is megvoltak. Nem volt kifejezetten kényelmes az ülés, de legalább ablaknál voltam, szóval az teljesen tolerálható volt. Ami már nagyobb pech volt, az az hogy nem volt konnektor a járaton. Ezt még elfogadtam egy kisebb kellemetlenségnek, gondolván, hogy végülis ez egy rövidtávú repülőgép, szóval nem csoda, hogy nem kapunk konnektort. Különben is, simán kibírja a laptopom Helsinkiig az utat, a Tokiói járaton meg majd felrakom töltőre. A torontói utamon is volt konnektor a gépen, egy tizenakárhány órás járaton azért ez mégiscsak a minimum.

Az előrevetítés egy irodalmi eszköz, amelyben az író előre utal arra, hogy mi fog később történni a történetben.
― Harry Brewis, Wikipédia

Addig is néztem tovább az Avatárt, és gyorsan el is repült az a két és fél óra. Magáról a repülőtérről sokat nem tudok kommentelni. Tiszta volt, de kicsit macerás volt átnavigálni. És természetesen volt egy Múmin-bolt. Ha rágugliztok, azt fogja minden valamire való forrás mondani, hogy Finnország nemzeti állata a barnamedve. Azonban ez nem lehetne távolabb a valóságtól. A woke média által generált hazugság, amivel a laikusok agyát mossák. Ugyanis Finnország valódi nemzeti állata a Múmin.

A Múminok ilyen cuki tengeri tehén-izék egy 40-es évekbeli finn gyerekkönyv-sorozatból. Aztán ezt a gyerekkönyvet nagyon felkapták valamiért világszerte. Csináltak belőle bábszínházat a nyugat-németek, kosztümös élőszereplős mesét a svédek, stop motion-animációt a lengyelek és külön a szovietek, és mostanában végre a finnek is adaptálták egy 3D rajzfilm formájában. De a legjobban a kora 70-es évekbeli japán anime adaptáció vált elterjedté. Valamikor az elmúlt 10 évben az internet kollektíven felfedezte azt, és annyira berobbant a köztudatba a széria, hogy még hozzám is eljutott. Pedig én egy kő alatt élek popkultúra szempontból. Belenéztem picit, cukinak tűnik. Kábé mint a Hupikék Törpikék. Őszintén, valószínű mindenki a főszereplő ember srác hangjába zúgott bele. Szóval ezen a ponton Finnország legnagyobb kultúrexportja ezek a cuki kis állatkák. Vagyis hát… állatok ezek egyáltalán? Ránéztem, és elvileg hivatalosan trollok. A trollok állatoknak számítanak?

Ahogy ez a nagyon produktív kérdés átfutott az agyamon, egy még azt is lebíró inger állított meg az ezen az exisztenciális krízisen való töprengésen: Kéne valamit enni. Szerencsére még épp volt nálam egy kajálásra elég euró a nürnbergi útról, úgyhogy felkerestem a reptéri Burger Kinget, és megettem életem legrosszabb hambiját. De így komolyan, a zöldségek olyan vízízűek voltak, mintha valaki 3D nyomtatta volna őket nyers cellulózból. Még csak förtelmesnek se tudtam őket mondani, mert nem volt min undorodni. Talán helyi termesztésűek voltak, és alig kaptak napfényt, nem tudom. De én éhes voltam, ez pedig messze a legjobb kalória-euró árat biztosította, szóval… Hami hami. Kábé épp elég időm volt megkajolni, mielőtt kezdődött a beszállás, úgyhogy neki is lódultam a kapunak, és megkezdődött a 13 órás személyes purgatóriumom.

AY0061, a 2300 eurós fapados

Felszállok a gépre. Ez már egy jóval masszívabb masina volt, több mint 300 hellyel. Viszont már a helyemre verekedni magam egy kihívás volt. Nem tudom felfogni miért, de erre a gépre kidobták a kukába az oszloponkénti beszállást, és teljesen véletlenszerűen érkeztek az utasok. Ezen pedig nem segített a túristaosztály elképesztő zsúfoltsága. Három darab három székből álló sor volt, és jó szorosak voltak köztük az átjárók. Ezen a járaton épp az átjáró mellett ültem, amit először sajnáltam, mert azért az ablak melletti ülés mégis nagy dobás, ha valaki olyan ritkán repül, mint én. Később viszont elmondhatatlanul hálás voltam ezért a tényért. Kivettem későbbre a laptopomat, felpakoltam a táskámat, és még az ingyenes EU roaming utolsó szikráit kihasználva írtam mindenkinek egyet, hogy indul a mandula. Ahogy meglendültünk, a képernyőn lehetett nézni a gépre szerelt kamerákon a felszállást, ami kifejezetten kreatív ötlet, és előtte még nem találkoztam vele.

De a felszállás élménye gyorsan leapadt, úgyhogy elővettem a laptopom. Még volt benne egy 20% töltés, plusz eléggé ficánkoltak a szomszédaim, ráadásul éppen a Sorsok keresztútján, azaz a Föld könyve évadzárója volt a következő Avatár epizód. Ez mindhármótoknak aki ezt olvassa és látta a sorozatot, megmagyarázza hogy miért voltam olyan nyughatatlan megnézni. Úgyhogy pontosan ezt is tettem. Micsoda finálé. Elképesztő, hogy 2006-ban mennyit ki tudtak hozni egy rajzfilmből. Bele is akartam élből csapni a következő részbe, de már jelzett a gép, hogy nagyon merülőben van. Szóval elkeztdtem keresni a konnektort. Előttem lévő ülésen nem volt. Fura. Megnézem magam alatt. Hát ott se. Talán az ülések között? Nem. Fej felett, valamilyen absztakt lóbálós módon. Nuku. Mint kiderült, a túristaosztályon nincsen konnektor, csak egy kis USB lyuk, amibe egy telefonkábelt be tudsz dugni. Még indulás előtt jó pár héttel megnéztem, mennyibe kerülne ez a járat, ha magam vennék rá jegyet túristaosztályon, és 2300 valamennyi eurót írt az oldal. Szóval mertem feltételezni, hogy azért egy 13 órás repülőúton csak fogom tudni a laptopom használni. Hát, mint kiderült ez egy túlzottan optimista becslés volt. Gyorsan levettem a laptop fényerejét minimumra, és elkezdtem annyi epizódot átmásolni telefonra, amennyit csak bírtam. A 21-ből sikerült hetet időben áttennem, mielőtt végleg megadta magát az útra az öreg harcos. Ergo volt körülbelül két és fél óra szórakoztatásom. A hátralévő 12 és fél órából. Pöpec.

Kaptunk egy vacsorát és egy reggelit, amik egész korrektek voltak repülős kajához képest. Az egyetlen baj az volt, hogy ezek voltak az egyedüli alkalmak, amikor lehetett kérni bármit inni. Na, hát az a hideg és száraz levegő, amit nyomattak az előttem meg mögöttem ülők, igencsak kikészített így. Hozni hoztam egy fél liter vizet, de az nagyon gyorsan elfogyott ilyen körülmények között. Na mindegy, gondoltam. Átalszom az utat, aztán majdcsak jön a reggeli. Aha. Nem. Először is, a szék pont annyira dőlt hátra, hogy még ne számítson fekvésnek a póz. Tehát a lehető legrosszabb beállítás nekem alváshoz. Konkrétan előregörnyedve több szerencsém lett volna. De aztán áttették a világítást éjszakai módba. Nos. Amelyik komplett idiótának az Airbusnál az az ötlete támadt, hogy éjszakai világításnak kék fényt kapcsoljanak, annak kérem legyen szíves valaki mihamarabb belefacsarni egy lédús, már-már túlcsorduló citromot a szemébe. Kontextus kedvéért, én még nap közben is kékfényszűrten használom a kijelzőt, mert egyszerűen jobban esik. Biztos van mögötte valami fiziológiai ok, nem értek eléggé hozzá hogy megmondjam mi. De nem volt kellemes az a 8 óra. Itt voltam hálás, hogy legalább fel tudtam állni járkálni kicsit az utastérben. Informatikus létemre a hátsómon maradás nem épp az erősségem, úgy tűnik.

Ez a reggeliig így ment. Aludni azt egyáltalán nem tudtam, Avatárból pedig igen gyorsan kifogytam. A reggeli is elérkezett, kértem 3 pohár vizet élből. A megváltás szó enyhe kifejezés arra, amit akkor éreztem. Onnantól pedig már sokkal tolerálhatóbb volt az a maradék egy-másfél óra Tokióig. És végül, nagy sokára oda is megérkeztünk.

A 4D labirintus

Az a lendület, amivel én kipattantam a gépből, valószínűleg megsértette a newtoni fizikamodellt. Kvantum-haraggal szálltam le. Hát halljátok, a Haneda repülőtér egészen más nagyságrenden üzemel, mint a Ferihegy. Be kellett csekkolni a bevándorlásnál, és ott konkrétan egy egész csarnok volt csak ennek szentelve, 30 kapuval. Eléggé nyúzottan, de beálltam szépen a sorba. Tartott vagy egy fél óráig, mire a közelébe jutottam egyáltalán a kapuknak, ahol is rá kellett jönnöm, hogy nekem a legutolsó kapuhoz kellett volna külön mennem eleve, mert ott tudják csak kiállítani az új személyimet. Kicsit frusztrált, de meg is örültem, hogy kiállhatok a sorból. Meg is céloztam a kaput. Szerencsére a legtöbb kérdésre ami ilyenkor lezajlana, már otthon előre kitöltöttem a válaszokat, és elég volt egy QR-kódot beszkennelnem. Azért a szokásos ellenőrzések lementek a határőrrel. Miért jöttem? Kutatni. Hová megyek? Szendaiba. Meddig maradok? Öregem, ha én azt tudnám… Az állapotomhoz képest amúgy egész jól vakeráltam japánul, szóval az a kis önbizalomlöket adott egy pici extra energiát. Kábé 10 perc beszélgetés után megkaptam a kártyámat, mehettem átvenni a feladott poggyászaimat. Hát itt se siették el a dolgot, ez is tartott egy fél-háromnegyed óráig. De itt már volt reptér-wifi, úgyhogy legalább tudtam életjelet adni a családnak ismét.

Miután túljutottam a vámon, kezdődhetett az újabb kaland: Átnavigálni Tokión, és valahogy eljutni Szendaiba. Mobilnet nélkül. Két mákom volt: Először is, hogy tudom olvasni a japán ízesítésű holdrúnákat. Másodszor pedig, hogy előre megnéztem, milyen állomásokon át tudok Szendaiba jutni. Mehetett a menet. Először a Tokyo Monorail-lel, azaz a tokiói egysínű vasúttal kellett bemennem a városba. Megvettem a papír jegyet, majd az automata melletti kapu jegyérvényesítőjébe bedugtam. Ez nem tetszett valamiért neki, és elnyelte a szerencsétlent. Ki kellett a karbantartóknak jönni kibányászni a jegyet onnan. Nem igazán értem, mit csináltam rosszul, és már nagyon rutinosan csinálták a dolgot, szóval biztos nem én voltam az első túrista aki ezt benézte. De átmentem, felpattantam az egysínűre, és végre tudtam kicsit gyönyörködni Tokión. Vagyishát gyönyörködtem volna, ha nem lett volna épp ilyen szutyok szürke nyálkás vacak idő. Szóval leginkább csak szusszantam egyet, miközben elhaladt a Haneda repteret körülvevő ipari öböl látványa.

Viszont a Monorail nem élből a közonti állomásra vitt, ahol át tudtam volna a japán gyorsvasútra, a Sinkanszenre szállni. Nem, az túl egyszerű lett volna. Helyette először egy Hamamacu-csó nevű állomásra kellett mennem, ahonnan valamelyik vonatra átszállva tovább tudtam haladni Tokió vasútállomásra. Nos, nem központi létére már ez az állomás is igen elborult volt. Három emelet, mindegyiken legalább 5 peron, amelynek mindnek a két oldalán áll meg az idő függvényében több különböző járat. Szóval 4 tengely mentén tudtam eltévedni. Egy 4D labirintusba csöppentem. Szerencsére a jegyvásárlás távolság szerint történt, nem pedig konkrét járatra, szóval legalább amiatt nem kellett aggódnom, hogy lekésem a vonatom. Viszont megtalálni, hogy a sok tucat közül melyik visz oda ahova kell, már trükkösebb volt. Valamirevaló menetrendet nem találtam, mobilnet nuku, az állomás wifi pedig használhatatlan lassú volt. Volt egy kijelző, amin másodpercenként felvillant egy-egy állomásnév. Na ezen a ponton ha nem tudok krikszkrakszul olvasni, kivéreztem volna. De tudtam, mert én egy ilyen okos gyerek vagyok, és találtam egy járatot ami stimmelt. Meg is találtam a peront időben, és szerencsém is volt, mivel mint ott láttam, az azt követő alkalmas járat a hírhedt Jamanote vonal volt. Megvannak azok a videók, ahol peronőrök nyomják be az embereket a vonatba, mint valami hurkatöltő? Na, az a Jamanote vonal. Szóval kicsit megnyugodtam, hogy legalább azt sikerült elkerülnöm a 2 bőröndömmel és enyhe lappangó hipochondriámmal.

Relatív gyorsan odaértünk, és kezdődhetett ismét a Szimultán 3D Lokalizáció és Feltérképezés. Legalább megtapasztalhattam a saját bőrömön, mit éreznek majd a robotok amiket készíteni fogunk. Letéve egy ismeretlen, komplikált helyen, és csak az érzékszervekre hagyatkozva végrehajtani a küldetést. Annyi szerencsém legalább volt, hogy még ha mást nem is, a Sinkanszent jó alaposan kitáblázták mindenhova. Még egy háromnegyed óra várakozás után pedig megérkezett a híres-neves bestia: a Hajabusza Sinkanszen. A neve azt jelenti, hogy sólyom, és nem véletlen a választás. Ő a leggyorsabb vasúti járat egész Japánban a 320 kilométer/órájával. Korábban a világ összes vonatát verte, de azóta a Kínaiak sokszorosan beelőzték olyan maglev technológiával, ami a 400-at is megüti. Illetve papíron a német ICE is veri 350-nel, de mint azt Nürnbergben volt szerencsém megtapasztalni, ahhoz hogy ezt ténylegesen teljesítse, szükséges tudni úgy szervezni a vonatot, hogy ne gyök kettővel kullogjon egy teherjárat mögött. A Sinkanszen teljesen saját, emelt vágányon közlekedik, úgyhogy az ténylegesen, stabilan hozza a 320-at. Ezért a szívemben még így is második. De amúgy is a japánok a világvezetők az 500-at meghaladó maglev technológiakutatásban, szóval lesz ez még így se. Ja, és amúgy amikor beérkezik a végállomásra, automatikusan megfordulnak az ülések, hogy mindenki menetirányba nézzen.

Magáról a Sinkanszenen utazás élményéről sokat nem tudok mondani. Egyszerűen csak működik. Sima a menet, nem zötyög, nem dőlöngél, és állati gyors. De nem igazán érzel belőle sokat. Annyi érdekesség van azért, és ez amblokk igaz Japánban a tömegközlekedésre, hogy masszív illetlenség az utastérben telefonálni. Beszélgetni is kicsit bunkóság, de azért ezt megszegik időnként, bár akkor is halkan. Ha viszont hívnak, akkor az a szabály, hogy megmondod hogy épp járaton vagy, és hogy majd visszahívod az illetőt. Viszont a Sinkanszen utak azért mégicsak hosszúak, úgyhogy ott ki van táblázva, hogy ha nagyon muszáj, akkor fáradj ki az ajtótérbe és ott intézd a hívásodat. Csak hogy ne zavard a többi utast. Ezt alapvetően itt még a buszokon is tartják, szóval baromi kellemes a tömegközlekedés. Egészen addig, amíg nincs eső. Mert akkor mindenki buszozik sétálás vagy bringázás helyett, és úgy be kell oda préselődni, mint a szardíniák a konzervdobozban.

Érkezés a koliba

A tervezett menetrendhez képest kábé egy órával késve érkeztem meg Szendaiba. A vonaton volt internet, úgyhogy sikerült jelezni a koli felé, hogy csak este érek be, szóval legalább amiatt nem kellett aggódni, lesz ki beengedjen. Már csak valahogy el kellett jutni oda. Még jó előre megnéztem, melyik busz visz arra. Plusz még otthon letöltöttem Szendai térképét a Google Maps-en. A buszt megtalálni egész trükkös volt, Szendai vasútállomáson is van elég sok lejárat, ahol mindegyik öt-hat különböző peronhoz vezet.

Kis próba-cseresznye alapon csak sikerült megtalálnom a 899-es buszt. Egész érdekes a jegyvásárlás menete. A hátsó ajtón kell felszállni, ahol van egy gép amiből lóg ki egy sorszámozott jegy. Amikor pedig leszállsz, előre kell menned az első ajtóhoz, ahol be kell a jegyet etetned egy másik gépbe, amibe aztán be kell dobálnod az aprót. Ha pedig nincs apród, tudsz bankjegyeket felváltani elöl egy harmadik gépen. Csodával határos módon erre sikerült rájönnöm, annak ellenére hogy 30 órája nem aludtam. Felszálltam, elvettem a jegyet… Viszont odakint pedig esett az eső. Úgyhogy az első buszutam volt a legfájdalmasabb is eddig. 45 kiló csomag a nedves padlózaton, igen kanyargós, emelkedős úton, beszorítva emberek közé, akik szerencsére jól be is lihegték az egész járatot. Bár a lihegéshez én is markánsan hozzájárultam. Nagyon ki voltam fáradva. Amikor jött a leszállás ideje, és el kellett kezdenem az aprót bekészíteni, már nagyon arra ösztökélt az agyam hogy csak csapjam le az egyik tizesemet a sofőrnek, hogy engedjen utamra. De összeszedtem még azt a maradék két csepp türelmet amire futotta, felváltottam a bankjegyet, szépen kibogarásztam az összeget, és bepotyogtattam a masinába. A mögöttem lévő japánok baromi türelmesek voltak. Úgy eleve, nagyon türelmesek tömegközlekedésen. Például szabály az is itt, hogy az ülőhelyből csak akkor állj fel, ha már beállt a busz a megállóba. Akkor pedig szépen felsorakoznak a leszállók, kifizetik a menetdíjat, majd pedig kinyílik a hátsó ajtó és felszállnak szépen az emberek, akik közben beálltak sorba az állomáson. És ehhez ténylegesen tartják is magukat, az a hihetetlen. Magyarországon ezt el nem tudom képzelni, hogy működne.

Leszállás után, a Google Térkép kegyes segítségével megtaláltam a kollégiumot, ahol a biztonsági irodában becsekkolva megkaptam a belépőkártyát a szobámba, plusz egy nagy kötet olvasnivaló útmutatót. Fellifteztem, az átázott cipőmet behajítottam az előszobában a tartóba, véletlen kölcsönvettem egyik kolitársam papucsát, azt hívén, hogy az a vendégpapucs (upsz) és megkerestem a szobám. Beágyaztam, lefürödtem, bekapcsoltam a légkondit fűteni, és végre el tudtam kezdeni bárányokat számlálni. Egyig jutottam.

Folyt. köv.

Nürnbergi tanulmányút

Sat, 15 Mar 2025 14:55:19 +0000

A koncepció

Még szilveszter tájékán kaptam egy hírt, hogy ki tudunk menni egy 4 napos tanulmányútra Nürnbergbe, részt venni az idei Embedded World kiálltáson. Ez egy beágyazott rendszerek témájú expo, és kijön mindenféle robotikával, otthoni automatizációval, drónokkal, nyomtatott áramkörökkel, haditechnikával, stb. foglalkozó cég bemutatni a termékeiket. Szóval úgy döntöttem, lecsapok a lehetőségre, ha már így adatott, még ha ugyan 2 héttel a Japánba kiköltözésem előtt is. Legalább még egyszer tudok jó német sört inni.

A német sör vegyszermentes, Németország részemről rendben.
― Mark Knopfler, Why Aye Man

Viszont az ázsiaiakban nem bízom, hogy jók legyenek a sörfőzésben.

Az odaút

Március 10-én indultunk reggel a Keletiből. Az osztrák vasútról sok rosszat nem tudok mondani. Railjettel mentünk, tiszta is volt, gyors is volt, pontos is volt azon az osztrák szakaszon, ahol engedték neki. Az egyetlen amibe bele tudnék kötni, hogy elég szorosan voltak az ülőhelyek elrendezve, szóval hosszabb utat nem mennék feltétlen második osztályon, de arra a pár órára amíg rajta voltunk, teljesen rendben volt. Bécsben átszálltunk a Nürnbergbe induló Intercity Expressre, és az meg aztán tényleg nyomta neki. Osztrák síneken. Aztán jött a Deutsche Bahn szakasza.

Megérkezünk Passauba, a német határhoz. Végigmegy a rendőrség a vonaton, semmi extra. Aztán vártunk. És vártunk. Fél órán át helyben. Mert a DB, a németek drága vasúttársasága berendelt egy tehervonatot elénk. Azután pedig terelt úton kellett haladnunk egy hosszú szakaszon, ahol meg egy lokális járat mögött kullogtunk, 300 kilométerórás maximum sebesség ide vagy oda.

A szállás

Nade, egy óra késéssel ugyan végül, de megérkeztünk Nürnbergbe.

A szállásunk az úgynevezett Kaiserburg, azaz a Császári Kastély volt. Mint kiderült, át lett alakítva félig ifjúsági hotellé, félig konferenciaközponttá. Mi konkrétan a 8.emeleten voltunk, az egyik toronyban.

Lepakoltuk a cuccainkat, beágyaztunk, aztán elmentünk egy kis kör városnézésre. Normál esetben a templom tornyán délben van ilyen animatronikus táncoló bábkórus, kábé mint a Shrekben amikor Shrek és Szamár megérkezik a várba. De most épp karbantartás alatt volt, szóval arról lemaradtunk.

Aztán elmentünk megvacsizni egy helyi étterembe, az Im Keller-be. Németesek előnyben, ez valóban egy pince volt, ilyen jó kis bajor stílusban kialakítva. Angolul a leírások katasztrofálisak voltak, úgyhogy életemben nagyjából előszőr kapóra jött az a 8 évnyi nyelvóra. Én sertésmedálokat ettem borsszószban, spätzle-lel, ami olyan, mint a nokedli, csak tészta formában. Nagyon eltalálták a szószt is, meg a tészta is ilyen jó ruganyos, rágcsálnivaló volt. És persze itt helyi specialitás a Rauchbier azaz füstsör, amit apám egyszer úgy írt le, mintha sonkalével főztek volna barnasört. Nekem bejött, de enyhén fogalmazva megosztó. De legalább én tudtam magabiztosan rendelni, és a többiek meg tudták kóstolni. Ahogy vártam, mindenki utálta, minusz egy srácot, akinek nagyon bejött.

Le is haverkodtam az asztalnál a srácokkal. Vicces módon az egyiküket úgyszint Papp Andrásnak hívták. És mivel ez egy mérnöki esemény volt, talán meg se kellett volna lepjen, hogy mindhárman Linuxosok voltak. Ráadásul ketten, Tamás és Tibi ugyanazt a verziót használták, mint én. András nem, szóval őt egész végig nyúztuk is miatta. Mindenesetre elég gyorsan megtaláltuk a hangot. Ez kábé olyan, mintha mindannyian autómániások lettünk volna, és kiderült volna, hogy ugyanazt vezetjük. Sokat elmond az ember filozófiájáról, hogy hogy mibe/mihez ül le. Befejeztük a zabát, aztán visszabattyogtunk a szállásra, és ki is dőlt mindenki elég gyorsan.

A kiállítás - EW25

Másnap egy tipikus német menzás stílusú reggelivel indítottunk. Sokféle friss zsemle, sajtok, lekvárok, felvágottak, joghurtok, gyümölcslevek, ilyesmi. De minden nap volt valami kis extra finomság.

Aztán felpattantunk a metróra, és elmentünk a kiállításra. Arra viszont nem voltam felkészülve, hogy úgy igazán mekkora lesz a hely. 7 csarnok volt teljesen megtöltve kiállítócégekkel. Néhány helyen még lehetett mindenféle ajándékot is szerezni. Voltak páran, akik már másodjára-harmadjára voltak ezen a tanulmányúton, és ők élből a zsákmányra mentek. Elvileg most gyengébb volt a szerezhető dolgok kínálata, de egyik srác még így is 90 ezer forintnyi cuccal jött el a végén. Ezek többnyire prototípusozáshoz használható fejlesztőpanelek, vagyis olyan mikroszámítógépek, amikkel szenzorokat lehet vezérelni, motorokat meghajtani, ilyesmik. Én azért adtam magamnak több időt körbenézni, de a standok nagyrésze vagy eléggé testidegen témákkal, vagy olyan szintű problémákkal foglalkozott, ami nekem még masszívan túl magas volt. Azért eléggé érződött, hogy informatikus vagyok a villamosmérnökök világában. De néhány standnál azért le tudtam egy-egy fél órára állni beszélgetni az előadókkal. Direkt arról érdeklődtem, hogy kinek milyen kínálata van olyan robotokhoz, amikkel áprilistól foglalkozni fogok. Szóval azért mindenképp informatív volt.

Sörfőzde Fürth-ben

A Nürnberg és Fürth határán lévő Tucher Privatbrauerei-ba is elmentünk délután. A főzőmester, egy Helmut nevű úriember vezetett minket körbe. Eredetileg nem volt beígérve, hogy lesz angol nyelvű körbevezetés, mert a saját elmondása szerint nem a legjobb az angolja. Ehhez képest amúgy komplett folyékonysággal leadta a túrát. Az egyetlen pont ahol elgondolkozott, az volt, hogy hogy van az amiláz angolul, de ebben örömmel kisegítettem. Végre kapóra jött a 4 év angol kémia középsuliból. Viva Petrik!

Mint kiderült, az elhelyezkedés a városhatáron nem véletlen műve. Évszázadokra visszamenő rivalizálás volt Fürth és Nürnberg között, ami a söreikre is kiterjedt. Mindkét városnak tucatnyi főzdéje volt, de az egyik lakosai nem itták a másik város sörét, és vice versa. Az évszázadok alatt egyre inkább konszolidálódtak a főzdék, és a 2.világháború végére csak a fürthi Grüner és a nürnbergi Tucher maradt, amelyeket 2008-ban egy müncheni figura felvásárolt. De a rivalizálás ennek ellenére tovább élt. Jelenleg is a főzde a városhatáron áll, és a Grüner-t a fürthi oldalon, a Tucher-t a nürnbergi oldalon főzik. Hogy ez mennyire igaz, és mennyire mitológia… Hát nem értek annyira a sörgyártáshoz, hogy meg tudjam mondani, de a látszatra kétségtelenül adnak.

Volt egy előadás a folyamatról, ahol tanultam egy nekem eddig teljesen ismeretlen dolgot a sörfőzésről: vannak alsó meg felső erjesztésű sörök. Ez attól függ, hogy a főzde élesztőkultúrája alacsonyabb vagy magasabb hőfokon emészt optimálisan. Alsó erjesztésűeknél az élesztő feladata csak annyi, hogy lebontsa a malátában a cukrokat alkoholra és szén-dioxidra. Ilyen pl. egy lager vagy pilsner. Ezzel szemben a felső erjesztésűeknél az élesztő maga is hozzájárul az ízhez. Például egy jó friss búzasörben az a banános mellékíz az az élesztő műve. De még például egy stout is ilyen, bár ott a maláta pörköltsége méginkább hozzájárul az ízprofilhoz. A kettő fajtában amúgy a fő különbséget az adja, hogy mennyire fér az élesztő hozzá oxigénhez. Mert a felső erjesztésűben az élesztő a felszínen több levegőt kap, mint az alsók esetében, a tartály alján; ha jól értettem. Ezen a ponton a negyedik korsó gratis sörömet ittam, és az intellektuális értekezési készségeim egy kilométer mély kráterbe zuhantak.

Onnan pedig továbbmentünk vacsorázni. Sajnos az akkori hamit nem fotóztam le, de az megmaradt, hogy a német krumplipüré is egész más, mint amit egy otthoni étteremben kapnál. Mintha valami extra keményítőt kevertek volna hozzá, olyan ruganyos, jobban egybe marad. De ehhez képest mégis sima és krémes. Szóval ezt majd valahogy ki kell kísérleteznem.

Katakombák

Másnap reggeli után lementünk a nürnbergi katakombákba. A középkor óta bővűl ez a pincerendszer, eredetileg sörfőzésre és -tárolásra volt kialakítva. A sör védelme nagyon fontos volt, mert a pasztörizálás előtt a sört biztonságosabb volt inni, mint a helyi vizet. Még az 1800-as években is 500 liter sört fogyasztott évente az átlag nürnbergi. Így hát közérdek volt a sörpince karbantartása. A felső részeket 1942-ben átalakították bunkerré. A britek persze nem vártak a bombázással, úgyhogy sietős munka volt, aminek köszönhetően nem voltak éppen a legtágasabbak a járatok. Ide hozták a középkori festményeket, templomi színezett üvegablakokat, és egyéb mozdítható mentenivalókat.

Voltak lenn jégkamrák is, amiket a 70-es évekig használtak, amíg nem váltak teljesen elterjedté a hűtőszekrények. A Harrer cég tartósított ezekben húsokat, zöldségeket, gyümölcsöket. Savanyítottak káposztát is ott, de hálaégnek az a szag már rég kiment, különben igénybe kellett volna vennem azokat a menekülőjáratokat.

A légforgatásra kitaláltak a középkorban egy hatalmas trükköt. A házak keleti és nyugati oldalában építettek tetőig felmenő szellőzőjáratokat, és így az egyik a nap nagy részében melegebb volt mint a másik, attól függően, hogy a nap épp melyik oldalálát sütötte a háznak. Így a hőkülönbség megforgatta a levegőt, és az egész pincerendszerben generált megfelelő légmozgást. Legalábbis egész addig, amíg egy kora 19.századi úriember nem telepített le oda egy masszív gőzgépet. Azt az esetet leszámíŧva ez a rendszer évszázadok óta működik. Viszont a 2.világháború után a város újraépítésekor nem foglalkoztak a szellőzőnyílások rekonstruálásával, rájuk építettek. Légforgás nélkül beázott az egész, ami miatt a házak fölötte elkezdtek omladozni, mert az egész város mészkövön épül, ami jól elkezdte megszívni magát a felgyülemlő vízzel. Szerencsére még időben fel tudtak pár megmaradt nyílást szabadítani és ki tudott a pincerendszer száradni.

Sört ma már nem tárolnak a pincében, mert azért mégis van egy 7-8 fokos hőingadozása az évben, ami egy jól kiépített ipari környezetben elkerülhető. De a végén azért meglátogattunk egy kis magán főzdét is, ami a pince fölött volt, és akik a túrát szervezték. Ők foglalkoznak sörrel, brandyvel és whiskey-vel is. A sörfőzde részbe mentünk be először. Az a malátaillat, ami odabenn fogadott, valami fenomenális volt. Szoktam mondani, hogy egyszer meg akarok próbálni magam is sört főzni, és ez csak még jobban meggyőzött, mert akarom még ezt az illatot érezni. Egy ott főzött vörös sörrel meg is kínáltak minket. Esküszöm, mintha gyümölcsös ízesítése lett volna, pedig ebben nem hogy gyümölcs nem volt, de még komló se. Csak nagyon precízen pörkölt helyi árpamaláta, meg saját speckó élesztőkultúra. Akartam venni, de vicces módon nem volt nyitva a bolt szekció, és már nem volt lehetőségem visszamenni.

Aztán a whiskey szekciót is megnéztük. Mint kiderült, szeretnek náluk cégek és magánemberek saját bélyegzésű whiskey-t is hordóban érleltetni. Emlékszem, hogy az Óbudai Egyetemnek is van saját pálinkája, amivel még tavaly márciusban a Japánból látogató hallgatókat jó alaposan leitattuk, úgyhogy ez valószínű hasonló felállás.

Négy srác kontra Five Guys

Onnan mentünk volna a kommunikációs múzeumba, de odaúton az egyik csodálatos macskaköves emelkedőn szépen félreléptem, és majdnem kitörtem a lábam. Semmi bajom nem volt hálaégnek, de Nürnberg még olyan ékes magyar nyelvű káromkodásokat még nem hallott az előtt amit ott elkiabáltam. Így viszont a múzeumról lemondtam, elkezdtem szép komótosan visszabattyogni a szállásra. Az úton viszont összefutottam azokkal a srácokkal akikkel az első nap a pinceétteremben lehaverkodtam. Mint kiderült, ők épp vacsorázni voltak úton, és ezen a ponton késő délután már nekem is kedvem volt enni valamit. És nekik meg is volt a nagybetűs tervük: Five Guys.

Naszóval a Five Guys-ról annyit kell tudni, hogy egy nagyon híres felsőbb kategóriás gyorsétterem az amcsiknál. Európában nincs nagy jelenléte, de Németország turistavárosaiban előfordul. Hannoverben is nézegettem, amikor kint voltam 2023-ban, de nem jött össze. A srácok is várost néztek egész nap, és akkor így a sok mászkálás után nagyon vágytunk mindannyian egy jó burger-sültkrumpli-milkshake mesterhármasra, úgyhogy meg is ejtettük. A hamburger elég standard téma volt, de nagyon tömör. Nem az a széllelbélelt buci, amit a magyar kajáldákban találsz. Plusz, friss jalapeno paprikát használtak, nem a savanyított konzervet, amit még nagyon máshol nem láttam, de jó ötlet volt. A krumpli pedig cajun fűszerrel volt megszórva, ami a dél-USÁban a Louisiana-iak ízvilága. Egy pikáns, füstölt paprikás-kakukkfüves-zelleres veszett aromás keverék, már csak illatra kegyetlen jó volt. Legközelebb ha sütök krumplit, egész biztosan megpróbálom egy ilyennel megküldeni. De a milkshake vert mindent. Olyan krémes volt, mintha tejszínből lett volna. Plusz, mivel popcornos ízű volt, voltak benne tényleges popcorn darabkák, ami meglepően jól hatott rá. Kerül így bele egy jó kis

HETEROGÉNSÉG!
― Adam Ragusea

ami nélkül szerintem egy milkshake sem az igazi. Ezután pedig vettünk pár sört és pattanásig teli hassal valahogy felmásztunk a szállásra. A srácok 9-edik emeleti szobájában jól eldumáltunk, ittunk egy pár órát. Így utólag belegondolva ezzel tudtam kicsit pótolni a gólyatábort, ami nekem a COVID miatt kimaradt. Aztán pedig, az utolsó napra felkészülve, lementem egy emeletet, és kidőltem aludni.

Kalandok egy italdiszkont nyomában

Mint kiderült, nem volt lehetősége mindenkinek saját terv szerint pakolnia, együtt kellett elhagynunk a szállást. Őszintén, én azt terveztem utolsó napra, hogy kb. 10-ig alszom, hogy jó éberen meg tudjam írni ezt a bejegyzést a vonaton, de ez a terv így elúszott. Heves pakolás után elhagytuk a szállást, és mindenki ment amerre akart, megbeszélve, hogy a pályaudvaron találkozzunk fél órával a vonat indulása előtt.

Mi egy másik Andrással (de nem a másik Papp Andrással, hanem egy harmadik Andrással) kitalátuk, hogy elmegyünk keresni füstsört hazavinni. Egy a probléma: mint kiderült, a helyi közérteket csontszárazra fosztogatták már a korábbi napokon a többiek. Akármerre mentünk, sehol nem volt Rauchbier.

Ezért úgy döntöttünk, elmegyünk valamiféle italdiszkontba. Lófráltunk egy kicsit, aztán Google-ön találtunk is egyet egy 20 perc sétára, ami fél óra múlva nyílt a térkép szerint. Mondanám, hogy nagy örömmel kezdtünk el afelé baktatni, de hazudnék. Ugyanis ezen a ponton a bokám még mindig nem volt 100%-os, de ami még rosszabb, a talpam teljesen tropa volt a 3 nap folyamatos séta és limitált alvás miatt. De nem baj, szuvenírt azt azért mégiscsak kell vinni. Erre odaérünk, és nyilván zárva vannak a héten. Csak ezt elfelejtették a Google térképen rögzíteni. Nahát ennek nagyon nem örültünk, de oké, nem baj, akkor keresünk másikat. Kis töprengés után találtunk egy helyet, eléggé a külvárosban, és céltudatosan megindultunk afelé.

A villamoshoz sétálva hallottunk elég nagy fennforgást. Megafonokon ordibálás, sok rendőr kinn, tömeg kiabálás. Nem segített az se, hogy bombariadó volt a belvárosban, úgyhogy mindenhol szóltak a kürtök, és a tűzoltók is szirénázva siettek ide-oda. Mint utólag kiderült, gyakorlat volt, szóval minden tudomásommal teljesen véletlen volt a kettő egybeesése. Erről akkor viszont még nem tudva az volt a fejemben, hogy az egyetlenek akik képesek lennének városszerte bombariadót gerjeszteni, és nincs jobb dolguk csütörtök reggel, mint köztéren ordibálni, azok az AfD vagy valami másik náci lúzer brigád. Hallottam pletykát róla többiekről, hogy lesz aznap gyűlésük, plusz a bombariadó és megafonon torzított hangú haragos német ordibálás elég erősen a vicces bajszú fazon képét idézte meg a mi fejünkben. De amikor odaérkeztünk kukucskálni, kiderült, hogy tanártüntetés volt éppen soron. Szóval pozitívan csalódtam.

Mentünk is tovább az italdiszkontba. Kiderült, hogy Andrással mi már ismertük egymást, mert ő is oktatott egy rövid ideig a kispesti Logiscoolban, és vállalati bulin már futottunk össze. Igazándiból nem ismertem nagyon a többieket a túrán, mert egyrészt diplomásként idősebb is voltam, másrészt ők a Villamosmérnőki Karról jöttek javarészt. De nem mintha nagy akadály lett volna, két sör után már a mérnök az mérnök az mérnök. Viszont azért mégis meglepett, hogy milyen kicsi a világ, hogy ennyire véletlen helyen egy ex-kollégába belefussak. Egyre többször fedezem fel, hogy a hasonló emberek mennyire könnyen egymás vonzáskörzetébe tudnak esni tudtuk nélkül. Remélem ez a tendencia követni fog még egy darabig, mert jó hasznát venném.

Begyűjtöttük a söreinket, és szépen megindultunk az állomásra. Mit sem tudva arról, mi vár ránk.

A DB nem okoz csalódást

A vonatunk fél óra késéssel csusszan be a vágányra, úgyhogy a kalaúz nagyon sürget minket, hogy pattanjunk fel. Volt vagy két percünk a peronon a kb. 50 embernek beszállni. Így viszont nem tudtam megkeresni azt a kocsit, amiben a foglalt helyem volt. Nem baj, gondoltam, majd átvándorlok, csak egy kocsin kell átvágnom. Erre felszálltam, és megtapasztaltam a DB ismételt csodatételét. Lefújtak egy korábbi vonatot, és most az eleve forgalmas járaton két teli vonatnyi ember lett bepréselve. Ültek az ajtóban, a széksorok között a semmibe kapaszkodva álltak az emberek… Én meg ott tehetetlenkedtem a böszme nagy poggyászommal. Csak a vécéajtó előtt volt hely, ahová én be tudtam magam ékelni. Az egyetlen baj a forgalom volt, ami miatt rendszeresen emelgetnem kellett a bőröndömet. De azon a tömegen én nem fogom tudni átnyomni magam. Na nem baj, gondoltam. Majd következő állomáson átszaladok a másik kocsiba. Neten megnéztem, hogy mikor is érünk Regensburgba. 1 óra 4 perc. Mert hiába csak 100 kilométer a két város, ha a lassú, óriási szakadékokat áthágó vékony hidakon átkelő, abszolút nem expresszpályának kiépített sínekre kell terelni a szerencsétlen vonatot. Egészen Regensburgig állhattam ott a vécéfülkéhez szorítva, 8 üveg sörrel a hátamon, miközben a talpam már így is egész nap merényletet tervezett a testem többi része ellen, amiért kitették annak, aminek. Szóval az kegyetlen volt, nem fogok hazudni.

De túléltem ezt is, Regensburgban olyan tempóval szaladtam át a kocsimba, mint a Tátra téren reggel 6-kor a nyugdíjasok a piacra, amikor akciós a csirkefarhát. Kipateroltam azt, aki befoglalta a helyem, és onnantól már laza út volt Bécsig. Ott átszálltunk egy MÁV-os EuroCity-re, ami pedig a nap második nagy pozitív csalódása volt. Az eddigi vonatok közül messze a klasszikus 6 fős kabinban volt a legtöbb hely, és a legjobban elhelyezett asztal. A diszpécser rendszerek is itt voltak a legérthetőbb minőségűek, és még a vonatvezető is tudott angolul annyira, hogy tudjon helyzetet jelenteni. A németeknél olyan volt a vezető angolját próbálni megérteni, mint egy orvos aláírását megpróbálni kiolvasni. Még ha ugyan semmi más nem is működött a kabinban, legalább azért egy kis tiszteletet most kiérdemelt tőlem a MÁV. Szerencséje, hogy nem Svájcba mentünk, mert akkor nem hiszem, hogy ilyen kedvesen értékelném. Beértünk a Keletibe, még egyszer lepacsiztunk a srácokkal, végül pedig mindenki szépen hazament.

Konklúzió

Sok hasznosat láttam a kiállításon, és alig várom, hogy ki tudjam próbálni a cuccokat, amiket nyertem. Nürnberg gyönyörű város, még ha a sok macskaköves emelkedő nem is adja a legjobb élményt sétálgatáshoz. A Deutsche Bahn állapota viszont valami gyalázatos. Sok rossz szót mondtam róla, és ahogy hallom, nem egyedi eset a dolog. De ha rendberaknák, akkor az valószínű ártana az autóiparnak, szóval várhatóan ez így is fog maradni.

Bedobtam még pár képet a városról, remélem tetszeni fognak. Mindaddig pedig:

Dzsaa, mata ne!

Helló, világ!

Thu, 20 Feb 2025 12:55:12 +0000

Kezdjük az elején

Olyan 2019 magasságában elkezdtem tanulni japánul. Akkoriban épp lebegtetve volt, hogy 2 nyelvvizsga fog majd kelleni az egyetemi diplomához, és gondoltam, akkor lehet akár japán is, hogy ne kelljen dalszöveg- és képregényfordításokra várnom. Hiába a nyolc év német általánosban, ha egyszer nem volt semmi motivációm használni. Úgyhogy beiratkoztam egy japán nyelviskolába, és megcéloztam egy olyan haladó-középfok jellegű nyelvvizsgát.

5 évvel később, nyelvvizsga megvan, és a diplomához se volt sok hátra. Ezen a ponton már elég sokat interaktáltam a helyi japánokkal, és kifejezetten bírtam őket. És valamiért ők is bírták az én búrámat. Ez az a nép akik megeszik a fugu halat, ami a legmérgezőbb állat a világon, szóval ez mindent elmond az ízlésükről.

Mindenesetre ezen a ponton tudomást szereztem egy olyan ösztöndíjról, amivel ki tudnék költözni Japánba, ingyenesen tovább tudnék tanulni a legjobb egyetemeik egyikén, és még annyi költőpénzt is kapnék havonta, amiből egy visszafogott életet el lehet tartani. Sok lépésből álló, masszívan bürokratikus procedúra ez, és az utóbbi években 3-4 embert küldtek ki Magyarországról. Van az angoloknak egy kifejezésük, a longshot. Google professzor úr az alábbi módon definiálja:

Egy próbálkozás vagy tipp, amelynek csak a legcsekélyebb esélye van a sikerre vagy a pontosságra.

Szóval igen, megpályáztam az ösztöndíjat. Akármennyire is longshot, egy ilyen lehetőséget nem hagyna békében, ha elszalasztanék. Úgyse jön össze, de legalább nyugodtan fogok aludni.

Erre összejött

Upsz. 2025 Február első hetében az esztergomi strandfürdőben, átöltözés közben kaptam a hírt, hogy április elején költözöm ki. Nyilván nem először mondtam a családon és baráti köreimen belül, hogy ez a terv. Van viszont egy tendenciám nagy hangerővel belecsapni komoly tervekbe, aztán nagyon gyorsan feladni őket. Szóval valószínűleg többen (valamelyest magamat is beleértve) arra számítottak, hogy ez az egész Japános terv is ennek a sorozatnak lesz a folytatása. De akkor és ott leesett, hogy ezt nem úszom meg olyan könnyen.

A konkrétumok

Április elején költözök ki Japán északkeleti régiójába, Sendai-ba. Kb 1 milliós a lakossága, van 2 metró is, plusz vonatok dögivel. De nem egy kifejezetten turistacentrum, egy meglehetősen csendes város, aránylag kevés ismertebb látnivalóval.

De én amúgy sem turistaútra megyek ki, hanem továbbtanulni. Egészen konkrétan egy 5 éves osztatlan mester-doktori kurzuson a Tohoku Egyetemen, ami stabilan Japán 3 legerősebbike között van, mérnöki tudományokban pedig kényelmesen a világ 100 legjobbjában. Az alapképzésen túl viszont már nem csak a vizsgatárgyak biflázásáról szól az egyetem. Végig kutatás-fejlesztést fogunk végezni. Én speciel az Óbudain beleszerettem a robotikába, és a Tohokun is egy ilyen témájú laborhoz csatlakoztam, katasztrófaelhárítási robotok készítésébe fogok beszállni. Kifejezetten érdekelnek ennek a műfajnak a problémái, és ezek mérnöki megoldásai. Plusz Japán (elég egyértelmű okokból) a világ élvonalán van a témában, ezért teljesen összeálltak a csillagok.

Az első 6 hónap

Japánban a tanév rendje kicsit máshogy van, mint MO-n. A fő különbség az, hogy a félévek áprilisban és októberben kezdődnek. Én idén októberben kezdek az Alkalmazott Informatikai Karon; feltéve, hogy bejutok. Mivelhogy ide is felvételiznem kell majd. Hálaégnek volt annyi eszem, hogy felvettem utolsó félévemben pár tárgyat még az Óbudain, ami segített felkészülni, szóval abszolút nem nulláról indulok. Plusz a labor egyik professzora elvállalta, hogy az akadémiai tanácsadóm legyen. Amennyit eddig email-eztem vele, egy nagyon segítőkész alaknak tűnik, szóval nem aggódom túlzottan.

Az első 6 hónapom így a felvételire felkészüléssel fog telni. Legalábbis részben. Normál esetben ilyenkor be kellene iratkozni egy intenzív nyelvi felkészítőre. Ezt viszont én, a mérhetetlen zsenialitásommal már effektíve kipipáltam (hehe). Úgyhogy élből kutatni fogok, amiből remélhetőleg lesz majd mesterdiploma-téma, és talán még doktori disszertáció is.

Lakhatás

Ebben a felkészülési időszakban életemben először kollégiumban fogok lakni. Lesz saját szobám és mosdóm/fürdőm, de a konyha 8 emberrel lesz közös. A lakótársaim másoddiplomások lesznek, várhatóan keverten japánok és külföldiek, leginkább Délkelet-Ázsiából. Betettem egy referenciaképet arról a fajta szobáról, amiben lakni fogok. Ha mázlim van, még a kilátás is ilyen jó lesz.

Koliban viszont limitált ideig lehet lakni, ezért ez alatt az időszak alatt egy garzonlakást is kinézek majd. Külföldiként meglesznek az albérlésnek az izgalmai, de az egyetem pont idén vezetett be egy programot a folyamat egyszerűsítésére. De ezen még ráérek aggódni.

Erről a blogról

Itt fogom dokumentálni, miket láttam aznap, milyen batár menő dolgokat csináltam épp, meg hogy úgy általában hogy bírom a strapát 9000 kilométerre a szülővárosomtól. Szóval ha bármikor felmerülne az a kérdés, hogy vajon merre járok épp, tudod hol keresd a választ.

Lesznek a kiutazás előtt is azért izgalmak, amikről beszámolok majd itt. Diplomaosztó, búcsúbulik, és még egy nürnbergi tanulmányút is. Bár azokhoz már ígérem, nem fogok ennyit költeni.

Japánul sokféleképp lehet elköszönni. A szajónara kifejezést a legtöbben valószínű ismeritek, de manapság annak van egy kényelmetlen, véglegesnek ható utóíze, így azt nem használjuk túl sokat a mindennapokban. Helyette valami olyasmit szoktunk mondani, hogy dzsaa, mata ne. Ezt úgy fordítanám, hogy “nos akkor, nemsoká találkozunk”. Ez tipikusan egy egyszerű, valós tény. Suliban, munkában, barátokkal lógáskor több mint valószínű, hogy nemsoká újból keresztezik egymást az útjaitok.

Előfordul olyan is viszont, hogy mindkét fél tudja, hogy ez egy jó darabig nem lesz így. Ilyenkor talán azt remélik, hogy a kicsi világ újból összesodorja őket. Vagy egyszerűen nem tudnak vagy akarnak megbírkózni azzal a gondolattal, hogy nem lesznek egymás életében egy igen hosszú ideig, hacsak nem soha többé. Vagy talán csak egy megkérdőjelezetlen társadalmi normáról van szó. Egy amolyan szürke hazugságról. Ezt a részét még nem tudtam a japánok pszichéjének megfejteni. Ha egyszer sikerül, majd posztolom ide az eredményeimet. Mindaddig pedig:

Dzsaa, mata ne!

Mon, 01 Jan 0001 00:00:00 +0000

Archívum

Mon, 01 Jan 0001 00:00:00 +0000

Keresés

Mon, 01 Jan 0001 00:00:00 +0000